Úgy érzem, újra írnivalóm van. Nem mindig van így, van, hogy csak könyöklök a klaviatura fölött, és úgy sajtolom ki magamból a szavakat. Rendszerint akkor keletkeznek a zagyvás, ömlesztett, 'mára ennyi' illetve 'most nem tudok többet írni' befejezésű bejegyzések. Szomorú vagyok. Tudom, hogy egyesek kínkeservei mellett eltörpülnek a problémáim, és tudom, milyen egészen kicsike vagyok az Univerzumhoz képest, de nekem akkor is, akkor is problémáim vannak. Az első, és legsúlyosabb természetesen az, hogy hiányzik a Kedves. A második már összetettebb. Mesélgeti, hogy mi történik vele. Nem gondoltam, hogy ott a szalonna is kolbászból van, de úgy érzem, hogy Ő igen. Ahogy beszélt róla, mielőtt kiment. És én szótlanul bólogattam, bíztattam, nem akartam letörni a lelkesedését, mert akkor meg azt kapom, hogy milyen pesszimista vagyok, és csak az beszél belőlem, hogy nem akarom, hogy elmenjen, stb. Hát most számára is megviláglott a bizonyos kerítés valódi mivolta. Két hete van kint, és most elfogyott a munkája, előreláthatólag egész jövő héten otthon fog ülni a tojásain, mint egy tyúkapó. De munkája még lehet. A közérzete is rossz. Látom, hogy miket eszik. Szendvicseken és csokin meg cukros löttyökön él. Azt eszik, amit a tesó hazahoz a kávézóból. Nuku főttétel, vagy legalább változatosság. És amikor ezeket szóvá teszem, akkor persze el van mondva nekem, hogy én nem tudom, mi történik ott, és ez nem ilyen egyszerű, és inkább ne beszéljünk róla, mert csak ideges lesz tőle. Azt csak szőrmentén említem, hogy állandóan kapucnis pulcsiban vagy sapkában van a szobájában, mert elmondása szerint bazihideg van.Persze nem akar hazajönni. És amikor kifejezem az aggódásomat, akkor mindig olyan pokróc. Legtöbbször hidegen beszél velem, csak akkor válik bensőségessé a beszélgetés, ha én elnevetem magam, mert akkor ő is feloldódik. De ha a szívszerelmem távolságtartó min nevetgéljek? Annyira fáj, úgy érzem, hogy széttép belülről valami kitörni akaró vadállat. Ilyenkor szoktam elpityeregni magam, és persze ez rosszul esik neki, és ideges lesz tőle, mert nem szeret így látni, és tudom, hogy miért, dehát mi a fenét csináljak, amikor tényleg iszonyatosan fáj? Válogatott kínokat élek át minden nap, és ez csak egyre rosszabb lesz a napok múltával. Élni nincs kedvem már. Persze a barátaim próbálnak lekötni, és elvonni a figyelmemet, de nem nagyon sikerül, mert csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek a lelkem feketeséges sötétségébe, és csak magamat taszítom lejjebb azzal, hogy folyvást a Kedves hányattatásain töprengek. Talán nem is tudtam eddig, hogy mivel jár az, amit bőszen hangoztattam; hogy ő a másik felem. Hát mostmár tudom, valóságosan is. Ő a másik felem, és így érzem azt is, ami vele van. Mintha meg lenne osztva a lelkem. Legszívesebben gyalogszerrel vágnék neki a minket elválasztó távolsgának, csak, hogy ott lehessek vele, de tudom, hogy nem lehet. Ki vagyok borulva, és ha nem találok valami gyógyírt biztosan megőrülök. Szeretnék visszahúzódni a kis csigaházamba egészen addig, amig el nem jön az utazás időpontja, és végre repülhetek hozzá. Itt ülnék a kis mészképződményemben, és nem állnék szóba senkivel, legfőképpen magammal nem. Se tanulni, se enni, se beszélgetni, sőt egyáltalán reggelente felkelni és kilépni az ajtón sincs kedvem. Én is azonosultam: mogorva vagyok és pokróc. Ezt egy idő után nem fogja szeretni a környezetem, és nem fogja keresni a kapcsolatot velem. Próbálok minél több időt alvással tölteni,1.) hátha úgy gyorsabban telik az idő, 2.) mert olyankor nem vagyok magamnál, nem fogom fel a saját keserűségemet. Én nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Pont azt mondtam tegnap vagy valamelyik nap Életnek, hogy amikor még csak egy-két napja ment el, akkor egészen könnyű volt még a lelkem. Amikor megkérdezték hogy vagyok azt mondtam; a körülményekhez képest elég jól. És ez így is volt. De mostanra ideért a feketeleves. Megpusztulok! Félember vagyok. Vagy már annyi sem. Minden nap meg kell küzdenem az életkedvért. Miről beszélek? Életkedv? Inkább azért, hogy ne menjek Dunának, ne vessem magam metró alá stb. Eddig komoly elhatározás nem született, csak gondolati szinten. És itt feleleveníteném azt, amivel a bejegyzést kezdem: lehet úgy tűnik, ezek bolhányi problémák, és a Föld más tájain gyerekek éheznek, és emberek bálnákat mészárolnak, és fákat irtanak, vagy rákban halnak meg, de nekem ez akkor is hatalmas gond, és kiteszi a világot. Ezúton üzenem minden lesajnálómnak, hogy igenis életellenes gondolatok grasszálnak a fejemben, mert most ezt érzem a legsúlyosabbnak. Ha a szerelmem szenved, akkor én kétannyira. És hiányzik. Veszettül hiányzik. Az nem biztos, hogy ennek a bejegyzésnek sok értelme volt, vagy összeszedettnek tűnt, mégis kicsit kiírtam magamból a szívfájdalmamat. Egy nagyon-nagyon kicsit könnyebb lett a lelkem. Körül-belül annyira, mint amekkora én vagyok az Univerzumhoz képest.
