Elég rég írtam már megint, tudom. Bizony, sokminden történt azóta...Sokminden változott. Például eggyel kevesebb fogam van. De ne szaladjunk ennyire előre. Azóta vége az iskolának, letelt az utolsó hét, az utolsó nap is. A Kedves is járt errefelé. Igaz, nem maradt sokáig, de maradandó élmény volt. Majdnem sírtam, amikor megláttam őt a reptéren. Aztán végül mégsem sírtam, csak hosszú percekig szorítottam magamhoz, és nem akartam elengedni. Végül csak elengedtem, és hazamentünk, és megetettem, és Robit is, és eléggé ízlett nekik, aztán voltunk biliárdozni, és este filmeztünk a Hapival, meg bersze szerelmeztünk is, dehát azt ki ne gondolta volna, és másnap megint iskola volt.Az osztállyal elmentünk szerenádozni is, és amikor éppen az ofőnél voltunk, Zoli felhívott, és megérdeklődte a gyűrűméretem. Hát az maga volt a csoda! Már nem a gyűrűméretem, bár én sejtettem, hogy meg fogja kérni a kezem, de hogy az osztály gratulál, és iszik az egészségünkre...És mindezt a Marci indítványozására! Hihetetlen volt! Komolyan, hihetetlen. Utána mentünk Dratsihoz, ahonnan sajnos el kellett jönnöm, de nem baj, mert cserében életem egyik legromantikusabb élményében részesültem: Az Örsre beszéltük meg a találkozót, én meg lélekszakadva rohantam, de persze nem volt ott, pedig úgy volt, hogy ő már fél órával hamarabb ott lesz, mint én. És ott álltam egyedül, sehol egy lélek a környékemen (ami elég fura az Örsön, ha így belegondolok...), és akkor megláttam fölfelé sétálni az aluljáróból. Amint hallótávolságba ért, térdre vágta magát, és ott, a koszos tér közepén, ünnepélyesen megkérte a kezem. Rögtön igent mondtam! Másnap úgy fogadtak az iskolában, hogy 'na mi újság, menyasszony?' (így Kövendy), meg 'na igent mondtál?' (válasz: nem, nemet mondtam, de a gyűrűt elvettem tőle...), és 'akkor össze fogtok házasodni? és gyereket is akartok?'. Hogy ez mennyire távol áll az ő világuktól... Bár nem haragszom rájuk ezért. Más szinten vagyunk. Nem mintha én annyira felnőtt lennék, de más az értékrendünk. Ők még karriert akarnak, bulit, zajt, megváltani a világot stb. Én megnyugodtam. Túl vagyok ezen a szakaszon. Békét, rendet, nyugalmat szeretnék, szerető férjjel és sok gyerekkel. És ki tudja? Mellette még lehet bulizni, világot bejárni, karrierezni. Csak így már nagyobb kihívás. Visszatérve az eseményekhez: volt ballagás is, igen. Fantasztikus volt, alig vártam, hogy vége legyen. Előtte azért a Kedves az egész család színe előtt megkérte a kezem, hogy valami formát adjunk az egésznek. Mindenki lelkesen gratulált, és örült és kérdezősködött, kivéve az én jó édes anyámat, aki lelkileg látványosan összetört. De komolyan! Nyomban karikásak lettek a szemei, összeesett a tartása, stb. Végül a mama mindenki előtt lecseszte, hogy hogy lehet ilyen ünneprontó, hogy lehet így viselkedni, és ezek után kicsit magába szállt. Megdicsérte a gyűrűmet (mondam neki, hogy ezt Zoli előtt is lehetett volna...), ezután pedig bement a szobába és kivasalta a Nyuszi nadrágját. Ez már elég nagy dolog tőle...Aztán margitszigeteltünk a többiekkel, Zolival kishíján szakítottunk, repült a gyűrű is, majd ezekre a nagy izgalmakra majdnem babicát gyártottunk. Szerencsére mindkettő csak majdnem. Szombaton végül nem utazott vissza, hanem a napot többnyire lustázással töltöttük, és átfoglaltuk a jegyet másnapra. Azt a napot még hasznosan töltöttük, de reggel már megint mindketten morcosan ébredtünk, idegesek voltunk az újabb elválás miatt. Aztán elég gyorsan eltelt a vasárnap délelőtt is, és már fent is volt a repülőn. A szívem szakadt meg, nomeg a tüdőm is, amikor a tourinformos kislány megmondta, hogy két és fél perc múlva jön a következő vonat, és nagyon futottam, hogy elérjem. Lépcsőn fel, lépcsőn le, majdnem le is gurultam, de végülis elértem a vonatot. Azt hittem, hogy megfulladok, előtte nyomtam el a cigit, meg sírtam is, és aztán ez a sprint kicsit betett kedvenc légzőszervemnek. Éppen a fulladásos halál szélén voltam, amikor megláttam a szemben ülő bácsi táskáján a feliratot, miszerint: Magyar Tüdőgyógyász-találkozó, 2010. május 1-2, valamint a bácsi arcán az érdeklődő kifejezést. Valószínüleg ez utóbbi szakmai jellegű volt, de nem lépett közbe. Aznap már semmi említésre méltó sem történt, másnap jött az érettségi. Nem szeretnék erről bővebben beszámolni, kivéve egy-két dolgot. Kezdve például a kiemelkedő matek-teljesítményemmel, amelyet Dratsi súgott meg nekem, őszinte megelepődéssel a hangjában. Én is meglepődtem, de azért büszke vagyok magamra. A törire és magyarra szerintem boruljon radír, majd kisül, hogy mi lett belőle. Az angolnál elcsúsztam az idővel, nem osztottam be jól, úgyhogy csak remélni merem, hogy nem csesztem el nagyon. A hétvégén nem emlékszem, hogy mit csináltam...ja de! Voltam csütörtökön színházban, és megnéztük Bariékkal a Madamme Pompadour-t, ami mindannyiunknak nagyon tetszett, és sajnáljuk, vagy legalábbis én, de bizonyosan ők is, hogy ennyire szólt a bérletünk, és nem tudjuk, hogy mikor fogunk megint így együtt színházba menni. Talán majd télen, amikor hazajövök, befizetünk egyre, mert én nagyon élveztem a kultúra ezen megnyilvánulási formáját. Még azon az éjszakán kimentünk Gödörhöz, jött Tomi meg Zizi és Bayusz, de előző kettő hamar feladta, és mi Baycival reggel ötig beszélgettünk, ami azt hiszem, nagyon jót tett a lelkemnek. Szobaton Anita szülinapját tartottuk, és megint olyasmibe ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna, pedig hányszor megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok, és mégis. Remélem, azért valamennyire segítettem, és nem inkább hátráltattam a kapcsolatukat. Vasárnap a tesóval kitakarítottunk, és este hazajött az anyu, ami megint csodálatos volt. Hétfőn intézkedtem kicsit, csináltattam útlevelet meg Úniós kártyát, aminek nem tudom, hogy mi hasznát fogom venni,dehát ingyen volt, úgyhogy jó hogy van. Aztán hatalmas baklövést követtem el, hogy mekkora hülye vagyok, arra nincs se szó, se kifejezés. Kedden reggel megműtöttek, és ez egyáltalán nem olyan volt, mint az eddigi műtétek, amiket egy nap alatt kihevertem. Ez még most is fáj, de tegnap még be is volt gyulladva. Igazából kedd óta (leszámítva a ma délutánt, amikor is földrajzból érettségiztem), jobbára kollabáltam. A föci nagyon könnyű volt, egy órával korábban be is adtam. Hazafelé szarrá áztam, de nem bántam, mert nagyon jól esett a kifejezés mindenféle értelmében. Most elég érdekesen blogoltam, mert közben a Nyuszi végig hallgatta, ahogy diktáltam magamnak, amig amúgy nem szoktam, inkább a közzététel előtt rendezem értelmes mondatokba, amit ömlesztve monitorra vetettem. Most úgy kellett, hogy alapból értelmes gondolatok essenek ki belőlem. Hát sikerült. (gondolom)
