Már csak egy nap

Ma egész nap a gép előtt ültem, és idióta német teszteket töltögettem ki. 20%ostól 70%ig sikerült teljesítenem. 60-tól kettes. Remek, nagy reményekkel futok neki a vizsgának. Közben volt itt jó Keresztanyám, megnyugtatta az (új!) információ, miszerint Abdelhadi felejtős (már vagy szeptember óta...), és hogy az új szerencsés magyar, és nem Ausztráliából levelezik velem. Őszintén szólva, ez engem is megnyugtat :) . Jájj, minden bajom van, fáj a hasam, fázom, folyik a szemem a monitortól. Viszont a Párocskám jobban van, jót tett neki a propolisz, amit adtam, és hogy örült neki! És olyan jó volt ma, mert írtam neki üzenetet, amiben feltettem néhány kérdést az egészségi állapotára vonatkozólag, valamint, hogy milyen hatással volt rá a propolisz, és elküldtem neki. Abban a pillanatban prüntyögött a telefonom, és jött az üzenet, hogy jobban van, és milyen jó volt neki a pempő (ezt ő mondta!), amit adtam. Konkrétan válaszolt az üzenetre, amit még meg sem kapott. Ilyen telepátiát! És pont most, amikor Róla írok, felhív. Holnap eljön, megsétáltat, stresszt old, és elmegy. Milyen jó lesz a vizsga előestéjén látni, tudom, hogy meg fog nyugtatni (nem mintha izgulnék...). Kedden vizsga, aztán elmegyek a tesókámhoz kicsit beszélgetni meg ilyenek. Szerdán vagy csütörtökön (még nem tudom) Zizivel is összefutok, és ha sikerül rávennem megnézünk néhány karácsonyi vásárt. Mekkora kísértés lesz, még pénz is lesz nálam! Ja, visszatérve a teszttöltögetésre, találtam egy külföldieknek szóló magyar nyelvvizsgát, hát mondhatom, alig mentem át rajta. Most azt hiszem eldőlök egy kicsit, mert felerősödött a fájdalom a hasamban. De boldogít a tudat, hogy holnapra biztosan elmúlik, mert mindig elmúlik, és az olyan jó, ha úgy ébredek, hogy nem fáj semmim, anyukám forró kávéval vár a nappaliban, és az egész napot végigtanulhatom. Mostanában azt hiszem, eltűnt az ihletem. Vissza kéne csalogatni valahogy. Nem tudom, hogy észrevette-e valaki, de az utóbbi időben csak tényeket közlök, ömlesztve, nincs nagyon érzelmi és irodalmi háttere az irományaimnak. Ez valószínüleg az időszűke miatt van, az is lehet, hogy a dekoncentráció az oka. Remélem, azért visszatér még valaha hozzám, hiszen hiányzik. Micsoda alliteráció! Hogy örülök magamnak...Jaj, azt el is felejtettem leírni, hogy Attila megint intenzíven udvarolni kezdett. Fényezi a hiúságomat, igen. Már több, mint egy éve folyamatosan visszautasítom, de ő időnként töretlenül próbálkozik. Nem veszi észre, hogy én Tényleg nem fogok belezuhanni a karjaiba. Mindamellett nagyon jó barátnak tartom, hiszen, aki ismeri, tudja, hogy fantasztikus egyéniség. Nagyon szórakoztató, főleg, amikor észreveszi a világot maga körül. Most, ahogy hallottam jobbak a körülményei. Hát emlékszem, mi volt nála anno, de szerintem a rendőrség még mindig üldözi. Nembaj, mindig legyezgeti az önbizalmam, ha vele beszélek. Már rég láttam, lehet, hogy valamikor beiktatom a programomba. Ő az az ember, aki teljesen máshogy látja és láttatja a világot. Én nem is tudom, hogy van még életben...Mókás ember, szerintem ő 70 évesen is ilyen lesz (már ha addig életben marad ennyi narkotikum és alkohol fogyasztása mellett). Szerintem én most tényleg lefekszem, van még 30 oldal a könyvemből, azt még elolvasom, aztán kialszom magam, hogy holnap frissen, fitten üljek le a gép elé.

Ja, és még valami. Bayusz, ezt neked rakom ide, ez az, amiről a múltkor beszéltem neked. Meg a hangulatomhoz is illik valamennyire. Mindegy, azért nem kell ezt annyira komolyan venni, szerintem ez egy nagyon szép szám.

Szeretet

A tegnapom tökjól telt! Kaptam két ötöst, ami 2000 forintot jelent pénzben. De nem azért csináltam, félálomban is megírtam volna mindkét dolgozatot. Jól jön ez így karácsony előtt. Más téma. Túllendültem a szilveszter-problémán. Ma elmondtam a dilemmámat Ádámnak, és azt mondta, hogy jó az ötlet, ahogy kitaláltam (beugrunk egy rövid időre egy összejövetelre, és ha jól érzi magát eljön szilveszterkor is, ha nem, akkor nem sértődök meg, ha nem jön el.) A németországi utamat támogatja, azt mondta, szívesen kijön hozzám, és valahogy majdcsak túléljük a három hónapot. Kedden vizsga, holnap-holnapután hatalmas élvezet: végigtanulom a napokat. Aztán meglátjuk. Megint más: szeretném elmondani, hogy mennyire jó, hogy vagytok nekem. De tényleg. Olyan fontosak vagytok az életemben, erre nem most jöttem rá, csak most úgy eszembejutott, hogy megköszönjem mindazt, amit eddig kaptam tőletek, és amit (reményeim szerint) ezután kapni fogok. Nem akarok személyeskedni, de Bari, Bayusz, Elvira, Zizi. (abc-sorrendben, csakhogy ne legyen sértődés :D). Szeretlek Titeket, no!

Tegnap ünnepeltük Hapi szülinapját, és olyan jól meglepődött, olyan jó volt! Volt sok finom sütike, játszottunk is, sokat nevettünk meg minden. Élveztem az estét.Néhány kép, az elsőn a csajok, anyuval (L), a második mindenki, aki hozzájárult az est fényéhez, aztán az ünnepelt, akit imádok, végül a macska, aki a galériáról lelógó fejjel sikeresen elaludt :P.

Lehet, hogy nyálas vagy rózsaszín, vagy cukros, vagy amit akartok, de SZERETLEK TITEKET!Nagyon, de tényleg. És most keblemre ölelnélek mindannyiótokat. És alig várom, hogy újra lássalak titeket, mindenkit, akiről itt most szót ejtettem.

Nem

Most komfortosan érzem magam. Minden rendben körülöttem. De tényleg. Boldog vagyok, végre! Mit nekem 10 hónap szenvedés, a poklok Pokla? Mit nekem egy Domestos-szagú, aki azok után, hogy majdnem teherbe ejtett nem jött el velem tesztet venni? Mit nekem egy óraátállítás, ami miatt megorrolt rám a tisztaságmániás metroszexuális? Mit nekem...! Folytatom: mit nekem a szilveszter [suttogom rettegve]. Még mindig nem tudom mi lesz, mert nem merem megemlíteni. MÉG nem.Már tavaly óta meg van beszélve, így a megállapodáshoz mindenképp tartani fogom magam. Nem tehetem meg, hogy lefújom. Nem is teszem, csak az nem biztos, hogy ki lesz ott? vagy ki nem? Nem merem megemlíteni, mert még mindig tartom magam az elhatározáshoz: carpe diem, nem tervezek előre. Lesz ami lesz, amíg lehet, jól érzem magam. De azért....azért már úgy érzem, közelebb van. Igen, határozottan úgy érzem. És milyen jó! A suliban is hellyel-közzel jól mennek a dolgok. Bár a jövőheti nyelvvizsgámra nem tanultam semmit, az esélytelenek nyugalmával azért mégis megpróbálok valamit rákaparni arra a tetves papírra. Hátha bejön. Ha meg nem, akkor nem. Milyen sokszor szerepel a 'nem' ebben a bejegyzésben! Azt hiszem, erről is fogom elnevezni. Merthogy én mindig a bejegyzés elkészülte után adok címet az irománynak. A nap legjobb idézete: 'A kikosarazott hitves úgy nézett rám, mint egy cserebogárra,amelyik hamisan cintányérozik.' Zárom soraimat, ennyi elég volt belőlem.

Halmozódik!

Megint vége egy hétnek, és holnap OKTV. Remek lesz, nem tudom, hogy hogy fog sikerülni, de van ennél rosszabb is. December 2. Damoklész kardjaként lebeg fölöttem. A német nyelvvizsga. Nem hiszem, hogy sikerülni fog. Nem tudom. Valamiért nem tudok most kipréselni magamból semmit. Lehet, hogy leülök leckét írni? Jáj basszus. Viszont a hétvége mókás volt. Pénteken szétfagytam a Deák téren, először magamban, később társaságban. Bariéknál kötöttünk ki, közben Bayusszal volt egy elég érdekes beszélgetésünk. Olyan aranyos volt! Azt mondta, hogy ha a Földön csak engem ismerne egyedül, neki az is elég lenne. Milyen kedves! A szombat is jó volt, Ádámmal voltunk őő táncolni. Mostmár azért kezdjük kiismerni egymás lépéseit. Most megint minden szép. Ma a Mamánál voltunk, csináltunk néhány képet a gyönyörű hóesésben. Najó, szép volt,de a leggyönyörűbb akkor is tegnap volt! Kár, hogy nem tudok magamnak csizmát venni, mert elefántlábam van. No mindegy, kibírom félcipőben is a telet. (Remélem) Most elmegyek fogalmazást írni. Angolul. Ahhelyett, hogy német nyelvtani szabályokat nyálaznék. Óó, annyira mindegy. Az OKTV nem számít. A vizsgám meg úgysem fog sikerülni. Gondolom. Lehet, hogy megpróbálhatnám mégiscsak megcsinálni.

Ez meg ma készült a Mamánál.

Idő

Tudom, tudom, mostanában eléggé elhanyagoltam a blogom, dehát azt veszem észre, hogy semmire nincs időm. Pedig semmi maradandót nem alkotok. Úgy értem, azt veszem észre, hogy felkelek, és aztán lefekszem. Közte pedig leforog néhány gyors képsor. A suliban ülök, itthon ülök, metrón ülök, felhőn ülök. És minden előlről. Semmi dolgom nem halad, viszont az idő csak telik és telik, és nem tudom megfogni. Ma egy kicsit megállt ugyan, amíg a forró vízben áztattam magam, és nem gondoltam semmire, csak olvastam, és nyugalom volt és béke. Aztán majdnem kiestem a kádból, amikor megszólalt a telefon. Ádám hívott, hát persze. Milyen rendes, hogy szorgalmasan felhív minden este! És mekkora mákom van vele, hogy éjszaka közepén nem hív fel azzal a kérdéssel, hogy van-e kedvem beugran egy jó kis gruppenba...! Igen, ilyen is van. Holnap találkozunk, igaz, csak egy rövid időre, de nembaj, majd értelmesen kitöltjük, és ilyen módon értelmet adunk ennek a csekély jutalomnak is. Ma tejszínhabos málnatortát, aztán kacsasültet párolt káposztával és hagymás tört burgonyával készítettem. Hosszú nap volt ez a mai, de hipp-hopp ennek is vége lett. Nem tudom, mikor fogok legközelebb írni ide, de igyekszem, hiszen az emlékeim nekem is kellenek, és így azért könnyebb visszaemlékezni, főleg ha szépen kivesézve vagy éppen jól és általam érthetően leplezve írom le. Ez most megint egy elég csavaros gondolatmenet volt, no mindegy. Jó éjszakát.

Ember

Úgy érzem magam, mint akit összevertek. És milyen jó érzés! Igaz, nem kis tortúrán mentem át, mielőtt sikerült összehozni Ezt a randevút. Utoljára 15 évesen kaptam ekkora adrenalin-adagokat, már rég leszoktam róla. Anyu nagyon gyanakodott, hogy nem is úgy van, ahogy mondtam neki. Hát valóban. De ha egyszer elindultam a füllentés kacska ösvényén, többé vissza nem fordulhatok belőle. És egyre és egyre nagyobb lett a magam előtt görgetett hazugság-hógolyó, és csak szedte magára a havat és már alig láttam ki belőle. De szerencsére nem lett belőle baj. Leszámítva persze a saját kis érzéseimet, dehát most nem az a lényeg. Szóval már az előző bejegyzésben is említettem, hogy újra együtt vagyok Ádámmal. No kérem, kezdjük az elején. Múlt szombaton (azaz pont egy hete), lementünk soksokan Morrison's2be, és hellyel-közzel jól szórkaztunk (leszámítva, hogy Bari meg én voltunk az egyetlen józanok a társaságból), és a részegeket istápolni, támogatni kellett. Remek szabadidős elfoglaltság, máskülönben, mindenkinek ajánlom. Én meg persze a tömeget kutattam, hátha meglátom, és elmondhatom neki mindazt, amit annyiszor lejátszottam magamban. Aztán nem úgy lett. Amikor megláttam, nem tudtam megszólalni. Csak megöleltem. És elment. Kicsivel később szegény Vili jól az áldozatomul esett, mert rázúdítottam mindent, amit valójában Ádámnak kellett volna mondanom, de neki nem tudtam. Aztán a nevezett is megjelent, és hirtelen csend támadt (természetesen nem az egész szórakozóhelyre kiterjedő, csak a mi kis triónkra). Voltak a társalgás felélesztésére irányuló próbálkozásaim, de ezek mind kudarcba fulladtak. Egyszercsak odahajolt hozzám, adott két puszit az arcomra, és közölte, hogy akkor ők mostan távoznának. És én akkor, mint egy nyugati, naplementés-rózsaszín, romantikus, cukros film főhősnője megszorítottam a kezét, és visszahúztam,megölelt mire én nyomatékosan megkértem, hogy ne menjen el, és olyan banális dolgokat mondtam, minthogy 'itt érzem magam a legjobban, a Te karjaidban, itt van a helyem' meg, hogy 'úgy hiányzol, de tényleg, tényleg' és társaik. A banálist nem úgy értem, mintha ezek nem lennének igazak, inkább csak nem túl jellemző rám az ilyesfajta érzelemkitörés, pláne az adott körülmények között, pláne ilyen kifejezésekkel. Máskülönben nem bántam meg. Mert erre eltolt magától, és olyan hévvel csókolt meg, mint azelőtt még soha. Aztán minden hasonló volt, mint azelőtt. Hazavitt taxival, másnap találkoztunk, és a jégpálya melletti thermál-tónál pihengettünk, kedden is találkoztunk, igaz csak rövid időre, de a tartalmasabbik fajtából, és legközelebb pénteken láthattam csak. Amikor is kimentünk Margitszigetre, és szorosan magunkhoz vontuk egymást. Ez enyhe kifejezés. Felmentem hozzá. Erre vártam egész héten, nem csalódtam benne, bár félreértés is volt, ami kicsit megtörte az este menetét, de azt hiszem, kellőképp sikerült túllendülni rajta. A legmeglepőbb: vett nekem egy FOGKEFÉT. Oda, hozzájuk. Egy fogkefét. Igen. Több percig eltartott, mire napirendre tértem effölött. Nem tudom, hogy belegondolt-e, hogy ez nem csupán egy használati tárgy, hanem egyben szimbólum is, bár biztos vagyok benne, hogy nem vásárolgatott ilyesmiket minden nőneműnek, aki az ágyában megfordult. De akkor is. Aztán az is lehet, hogy puszta figyelmesség volt, amit nagyonis értékelek. Úgy is jó. Fantasztikus volt, annak ellenére, hogy nagyon keveset, vagy egyáltalán nem aludtam. De Vele voltam, és ez a lényeg. Ott, ahol, mint már korábban is említettem, a helyem van. És ez így van jól. És amikor felkeltünk! :) Kaptam kávét, cigit ( az a sajátom volt egyébként), és mint egy közönséges szatír törölközővel a szövetkabát alatt (merthogy zuhany után voltam) kint álltam a novemberi napsütésben, boldogan, mosolyogva. És nem kapott el a szokásos hárpia-hangulat, mint ami rendesen szokott bármilyen természetű reggeleken/kelés után. Végül kikísért a pályaudvarra, és most Kenesén vagyok, lefekvéshez készülődöm. Hiányzik a drága, és most, azt hiszem, sokáig nem fogom látni, mert nagyon kell dolgoznia. De megígérte, hogy minden este hívni fog, és ha a leghalványabb esélyt látja is a találkozásra, meg fogja ragadni, és azonnal hív. Majd meglátjuk, de ha mást nem, egy hét múlva biztosan láthatom. Dióhéjban ennyi.

És igen!

És mégis forog a Föld! Nem őrültem meg, inkább megint borultam egyet. De most jófelé! Mekkora jó, hogy nem tolattam le a hajam! Ha lesz kedvem, talán majd leírom, milyen körülmények között kötöttünk ki ismét egymás karjaiban, most fáradt vagyok. A lényeg: talán mégis lesz szikra. Megint bizakodom. Mindenesetre boldogságosság van, ez a lényeg, és újra fogja a kezem, és újra ölel, és újra csókol. Helyes. Ennek így kell lennie.

őŐőő...

Miért van az, hogy estére jön ki rajtam a téboly? Egész nap magamhoz viszonyítva normális vagyok, ilyenkorra meg már teljesen átváltozom. Bár lehet, hogy napközben csak jól takargatom, nem is tudom. Akik körülöttem vannak, egy kedves, bájos, okos lányt ismernek meg, és később, a legváratlanabb pillanatban kimutatja a foga fehérjét. Egy őrült, ki letépte láncát...Ilyenkor születnek az olyan kaliberű gondolataim, hogy letolatom az egész hajam. Persze mindenki azt mondja, hogy meg ne merjem próbálni. Dehát nem nekik kell hordani. Nem is tudom, mi van most velem, a gondolataimat úgy kell összevadászgatnom. Így sem teljesen sikerül, szanaszerte heverésznek, és fütyülnek rám. Hát kösz. Tiszta káoszos vagyok, ki kéne ebből jönnöm. Nagyon káoszos vagyok. S ki igazodjon ki rajtam, ha én nem? Megváltoztam ám, csak még nem tudom, mi lett belőlem. Jobb lett? Rosszabb? Én ezt már nem tudom. Majd ha megint elkezdenek hullani a barátaim, akkor rájövök rosszabb. Ha osztódni kezdenek, akkor nyilván jobb. Ez most amúgy hidegen hagy. Magammal akarok foglalkozni, önző, bitang módon. Kicsit befelé hallgatóznék, hogy a lelkem mit is óhajt, hogyan érzi magát odabent. De ha ilyen zaj van körülöttem, nem fogom megérteni. Csend kéne, az a baj, hogy a zaj is bentről jön. A saját határaimat feszegetem. Aztán vagy szétesem, vagy nem. Ez még előttem is homályos. Mit is írtam most ide? Át sem olvasom, kivételesen, mert megduplázódnának a zavaró tényezők. Megyek inkább aludni lassan.

Zu spät

Miért az a fixa ideája mindenkinek, hogy nekem pasi kell?? A suli hírhálózata egyébként remek, köszönöm az együttműködést, dehát ezzel jár, ha valaki olyan ismert mint szerénységem. A fogorvosom az egyetlen, aki nem javasolja. Na, ő egy normális nő. Miért gondolja mindenki, hogy egyedül nem állok meg a lábamon? Najó, talán hogy ezt elhiggyék, nem kéne szenvednem. Dehát mit csináljak? Csak kikandikált a szeg a puttonyból, egyébként. Azt mondta, sok a 10 év. Neki. Sejtettem, még filozofálgattam itt a blogomon is, azt hiszem, hogy mit akar egy ilyen komoly, felnőtt ember egy ilyen fruskától, mint én? Aztán megnyugtattam magam, dehát tetszem neki, nincsen semmi baj. Annyira fáj még mindig. Nekem is van ám vesszőtáltosom: nekem aztán nem kell pasi. De nem ám. Jelenleg csak két hímneműt engednék a közelembe: Reinert (aki, mint tudjuk, kb. 1000 km-re van) és Ádámot (aki, mint tudjuk, múlt héten szakított velem). Nem kell, mostantól közepesen csúnyán fogok öltözködni, és lehet, hogy letolatom a hajam. Csakhogy még véletlenül se jusson eszébe egyik baromnak se, hogy engem megkörnyékezzen. Nem kell. Egyszerűen elegem van, elfáradtam. Ha nem kapom vissza valamelyiket a kettő közül, akkor köszönöm szépen, elég volt. Gyereket sem akarok, minek? Utálom a kölyköket, és különben is, ilyen világba? Ahol virágzik a bűnözés, drogkereskedelem, fegyvergyártás? Minek? Vagy ő lő, vagy őt lövik le. Nem kell. Minden hímnemű elcsellózta magát nálam. Hiába minden próbálkozás, tehetnek nekem egy szívességet.

Eines Tages werd ich mich rächen, ich werd die Herzen aller Jungen brechen

Városnézés

Most vázlatpontokban szépen leirom, de majd később kiegészitem szépen. Szóval csütörtök este szépen várost néztünk Barival, először elmentünk Főbe-járathoz, de az zárva volt. Átmentünk Szóda music pubba, ahol d'n'b ment, hallgattuk egy darabig, de azt is meguntuk, végül elcsattogtunk Gödörbe, ahol néptáncest volt, de pár hilyán sajnos nem nagyon tudtam táncolni, pedig olyan kedvem lett volna!! Persze itt már megint bejött a képbe Ádám, hogy miért nincs ott velem, és miért nem táncoltat stb. Végül hazatértünk. Tegnap este egyedül lementem Morrison's 2be, és nekiálltam bolyongani (igazából tudtam, hogy nem fogom Őt ott találni, dehát próba cseresznye). Egyszercsak kiszúrtam Szaszát és Atát, és onnantól azért jobban éreztem magam, csak Ata ne emelgetett volna fel, az nem volt olyan jó.(Nem tudom, miért,de tegnap este kijött a pasikon az emelgethetnék, a másik srác is, akiről irni fogok, az is folyton emelgetett, meg rakosgatott....pedig ezt érthető okokból utálom....) Viszont nem is tudtam, hogy ilyen jó hangja van! Szasza ma dolgozott, úgyhogy korán hazament, én meg egyedül maradtam Cukrásszal (ezen a művésznéven énekel), és elmentünk a disco szobába, aztán retroba, de egyikben én, másikban ő nem érezte magát jól. Aztán elváltunk egymástól, és én leültem retroban. Ahogy ott üldögéltem, és nézelődtem kb. 3 percenként megtalált valami pasi, hát jól elküldtem őket, megmondtam, hogy nekem nem kell senki. Aztán egyszercsak az egyik kérdezés nélkül leült mellém, és miután megkérdezte a nevem, korom, sulit meg ilyesmiket közölte, hogy ő most megcsókol. Már úgyis elfáradtam az ellenekzésben, hát hagytam neki. Közben persze Ádámra gondoltam, és majdnem elsrtam magam. A srác nem adta fel. Sokáig az járt a fejemben, hogy irni szeretnék Ádámnak iwiwen, és hogy mi lesz benne ( nem is tudod, mennyire hiányzol, hogy most milyen szivesen átölelnélek, megcsókolnálak, és értem, amit mondtál, és nem is akarlak zargatni, de megszerettelek, és nem tudok magammal mit kezdeni stb.) Zoli (mert igy hivják) megkérdezte, hogy nem megyünk-e el valahova. Na hova? Duna-partra. Jó, lementünk, de addigra már megviláglott előttem, hogy őt aztán baromira hidegen hagyja az intellektualitásom, utálja az irodalmat(!!!), a presztizzsel meg köszönőviszonyban sincsen. Nem lehetett vele normálisan beszélgetni! Persze, nem vagyok hülye, hát tudtam, hogy aztán nem érdekli, hogy milyen vagyok, csak meg akar dönteni, pár hónapja sikerült is volna neki, mostmár nem. Engem igenis tessék tisztelni. Azért tűrhetően elpiszmogtunk hajnali négyig, és végül az Oktogonon sétálgattunk, amikor egyszercsak odanyomott a számra egy puszit, és közölte, hogy ő akkor most megy. Jó, szia. És elment. Előtte nem sokkal elment előttem egy 105ös busz, gondoltam, dejó, akkor azzal megyek. Beálltam a megállóba megnyugodtam, hogy 20 perc múlva jön, rágyújtottam. Ja nem, 20 perc múlva indul a végállomásról. Ez azért már húzósabb, tekintve hogy 20 perc alatt ér az Oktogonra, ami már barátok között is negyven perc. Ahogy azon gondolkodtam, hogy most mi a szart csináljak, odajött hozzám a srác, aki szintén a megállóban állt (azért is voltam korábban nyugodt...), és megkérdezte, hogy a Róbert Károly körút segit-e valamit. Én mondtam hogy igen( arra gondoltam, hogy nem tudja, hogy hogyan lehet oda eljutni, és már majdnem elkezdtem neki magyarázni), és ő meg mondta, hogy jó, akkor elvisz. Elég fura fejet vághattam, mert ugye megdőlt az elméletem, meghát beszállni csak úgy egy kocsiba??, amire úgy reagált, hogy 'Ja nem, nem, úgy értem taxival, ha jó neked, akkor kiteszlek valahol...'. Én megnyugodtam, és hazahozattam magam. Nem kellett egy órát várnom. Nagyon rendes volt velem, és azt hiszem, ha lenne (vagy lesz, ki tudja) rá lehetőségem, akkor igyekszem meghálálni neki. Viszont jobban vagyok. És most takaritok.