Azt hiszem, most végre eljött az idő. Már hónapok óta fel-felvetődnek bennem bloggyanús gondolatok, amiket szívesen megosztanék, de eddig még nem forrt ki bennem. Nem olvastam már a saját blogomat elég régen. Meg fogom tenni. Pontosan ezért is hoztam létre. Hogy később szembesüljek a gondolataimmal. Kicsit nagyképűen hangozhat, de nem akartam,hogy a gondolatok kárba vesszenek. Sajnos, az utóbbi egy évben rengeteg fontos gondolat elmerült a süllyesztőben. Abban sem vagyok biztos, hogy ez valódi újraélesztés lesz-e, vagy csak múló fellángolás. Mindenesetre vágyom az írásra. Hiányzik. Amikor kijöttem Angliába, először azért nem írtam, mert nem állítottam át a klaviatúrát magyarra. Aztán meg csak simán leszoktam róla. Meg annyi minden történt egyszerre, hogy képtelenség lett volna blogon nyomon követni az eseményeket. Bár nem bánom, hogy néhány dolgot nem írtam le. Azt hiszem, ha végre kiheverem, azok a gondolatok és emlékek nem fognak hiányozni sosem. Nem is a közönségnek írok amúgy (bár megjegyzem, eme kicsiny kis oldal látogatottsága fénykorában elérte a napi száz megjelenítést is -amiből persze 47 én voltam, amikor ellenőriztem magam...-), inkább magamnak. Élvezem. Sokkal könnyebb összeszedetten és átgondoltam cselekedni, élni, ha össze vagyok szedve és átgondolom a lépéseimet.
Szörnyű dolgok történtek velem, bár egyértelműen csak a saját univerzumomat rázta meg, a tágabb világban nyilvánvalóan nagyobb borzalmak történtek, számomra mégis nehéz volt átvészelni ezt az időszakot. Nem tudom, hogy valaha ki tudom-e majd írni magamból. Bár nem hiszem, mert a história önsajnálat ízű lenne. Persze, sajnáltam is magam, de nagy vagyok, túlélem. Túléltem. Kiborultam. De még mindig itt vagyok. Reggeltől mikulásig dolgozom, ezért is nem vagyok benne biztos, hogy folytatni tudom a blogomat. De azon leszek. Mert most végre jól érzem magam! Holnap megyünk megtekinteni egy lakást, amit végre egy kicsit a sajátunknak érezhetünk, nem kell osztozni senkivel, nem kell alkalmazkodni senkihez, végre elkezdhetjük a valóságos közös életünket. Bár akkor is minimum egy hónapig még itt kell maradni, de végre van fény az alagút végén! Ma amúgy is nyertem a lottón... Életem első nyereménye, bár tény és való, hogy még sosem szerencsejátékoztam. Sajnos, annyit nem nyertem, amivel már haza tudnánk menni. Remélem, leporolhatom életem ezen szeletét, hogy régi fényében tündököljön. Éljen a blog! :)
