...folytatódik. Kezdjük az elején. Péntek délután találkoztam Elvirával, végre-valahára, beszélgettünk, röhögcséltünk, elmentünk a boltba. Találkoztunk valami svédekkel (nyilván a tegnapi meccsre jöttek), és eligazítottuk őket a Váci út felé. Mókásak és ittasak voltak. Estére átmentem Barihoz, szülinapozni, és lassan megjöttek a többiek is. Ettünk-ittunk-mulattunk, activityztünk (Zizivel persze megint elkentük a szájukat :D:D), aztán Tomi meg Bayszi elmentek szexshopba, rushért. Nem mintha érdekelte volna őket, de én egyáltalán nem tartottam valószínünek, hogy találni fognak még nyitva levőt hajnali kettőkor. Senki nem osztotta az álláspontomat, mert az emberek éjszaka szexelnek, akkor a szexshopnak is éjszaka kell nyitva lennie. Szerintem tök normális, hogy nem találtak. Ezzel mintegy szétrobbantották a társaságot (ha leszámítjuk, hogy egy órával előtte Timi és Tomi, Bayusz és Zizi, Bari és Zoli külön-külön elvonulgattak, Anna elaludt, engem meg megütött az elfogyasztott alkoholmennyiség, és Rolandot próbáltam szórakoztatni több-kevesebb sikerrel). Képek is készültek, de sajnos reggel otthagytam a fényképezőmet, úgyhogy most nem tudok ezekkel szolgálni. Visszatérve az éjszakai túrához, felhívtak minket a srácok, hogy keressünk valamit a neten. Zoli magáénak érezte a feladatot, így ő nézegetett. Talált is mindenfélét: protestáns melegek közösségi oldala, HIV-pozitívak baráti köre etc. Egyszercsak ráncolni kezdte a homlokát. Látszott rajta, hogy közérdekű kérdést fogalmazgat: Tudja valaki, hogy hol van aza Rákóczi ef ú? Ránéztem, és visszakérdeztem: Mármint a Rákóczi Ferenc utcára gondolsz? -Áá, szóval, az azt jelenti! Sosem jöttem volna rá! No, gondoltam magamban, hiába fested a hajadat, drága, attól még szőke maradsz. De azért szeretjük Zolit. :D Aztán hullámokban ütött meg a pia. Nem is értem, ilyen még nem volt. Folyamatosan egy egész kellemes szinten hullámoztam, nem voltam rosszul, és nem voltam részeg sem. Csak olyan kellemes volt. Aztán kollabálgattam egy kicsit a szobában, de érdekes volt a téma, úgyhogy kikíváncsiskodtam a többiek közé. Végül megérkeztek a fiúk, de én már olyan álmos voltam, úgyhogy bementem én is, és elfoglaltam a másik ágyat (az egyikben már Zoli volt). Becsuktam az ajtót, és olyan nyugodt csend volt, amiben csak a szuszogást hallottam, annyira kellemes volt az is, pillanatok alatt elaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy gyanús csend van. Kimentem, és látom: Bari a kanapén, azon kívül sehol senki. Mondta, hogy a legtöbben elmentek, de Zizi és Roland bent fekszenek a földön, de ha én felkelek, akkor szóljak nekik, h felmehetnek az ágyra. Így lett. Kicsivel később Zoli is föltámadt, és kávéztunk. Közben Bari elaludt, így szépen kiengedtük magunkat, én elkísértem őt a Jászaira, cserében ő megvárta velem a 75-öst. Mikor hazértem, rossz hírt kaptam: nem megyünk Balatonra. Elkenődtem. Aztán lassan egy új, megnyugtató gondolat fogalmazódott meg bennem. Nagyon egyedül voltam a nyáron, ezért viselt meg annyira ez a németes téma, de most, hogy találkoztam a többiekkel, rájöttem, hogy azért mégiscsak vannak barátaim, és visszatértem a realitás talajára. Egyébként meg a másik fele az volt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy nem fog elfelejteni, és előbb-utóbb írni fog nekem. Nem is baj, ha nem találkozom az anyjával, mert biztos írni fog. Ez nem remény volt, hanem úgy bukott fel bennem, mint egy tény. Ezért, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtem aludni. Anyu felkeltett, és mondta, hogy de, mégis megyünk, mert szép idő van. Szépen megérkezett az Imi, és le is jöttünk Balatonra. Akkor egy kicsit elfeledkeztem az internacionális kapcsolatok fenntartásáról. Amikor kiszálltunk a kocsiból vékony, rekedt, fáradt de lelkes nyávogást hallottunk a fürdőszobából. Egyből tudtuk, ogy ez a hülye kismacska bemászott, és csapdába esett. De vajon mikor? Rohantunk lefelé, majdnem elejtettünk mindent a nagy sietségen, hogy megnézhessük, milyen állapotban van. Bejutottunk, és határtalan örömmel fogadott minket. Egyből adtunk neki vizet, és pont volt nálunk egy csomag macskakeksz (ez egy orbitális véletlen, nem a macskáinknak vettük, de mindegy is, mert hosszú történet), adtunk neki, kapott tejet, bele áztatott kenyeret. Nyomozni kezdtünk. Szerencsére, vizet talált, és nem a wcben, hanem tisztábbat. Volt egy bontatlan csomag kenyér is, azt kibontotta, és rágcsálta. Egyedül az ürítkezőhelyét nem sikerült felderíteni, azaz de, csak valamivel később. Anyu egyből hívta Imolát, de ő nem vette föl. Átrobogott a Hajniékhoz, hogy megkérdezze, mikor látták utoljára a macskát, hogy rájöhessünk, hogy mióta van bezárva a lakásba. Csak a Miki volt elérhető, azt mondta, hogy nem látta egész héten, és hogy Imola sem kereste, pedig tegnap estig itt volt Balatonon. Akkor megszólalt a telefon. Imola hívta a családot. Miki átadta anyunak a telefont, és kedves barátnőm kezdeti lelkesedése( Csókolom, Etelka néni!) hamar lelohadt, amikor anyu nagyon durván legorombította. Hogy milyen felelőtlen, hogy miért hoz ide egy macskát Németországból, ha tudja, hogy az anyja nem szereti, ő nem gondozza, itthagyja ősszel (!) magára, nem figyel oda rá, és hogy nem is szabad neki állatot tartani, de lehet, hogy gyerek sem való neki stb.stb. Amiután kitombolta magát, elnézést kért a ház népétől, hogy ott nekiállt balhézni, de ők egyetértettek vele, hogy teljesen igaza volt. Ezek után telefonálgatni kezdtünk. Nem hagyhatjuk itt szegénykét. Mindenkit riasztottunk, hogy keressen neki gazdát, mert olyan kis tündér-kandúr, hogy nem lehet hagyni elkallódni. Ezek után én fogtam egy darab papírt, ceruzát, és felsétáltam A házhoz. Egy szimpatikus hapsi jött ki, és lelkesen rángatta a kaput, hogy beengedhessen, miután bemutatkoztam, és megmondtam, hogy miért jöttem. A kapu nem nyílt. Berobogott, és megkereste a kulcsot, beinvitált. Mondta, hogy Elke, ujdonsült barátocskám édesanyja éppen fürdik, de ő szívesen segít nekem. Szóval kéne az e-mail cím. Hát ők azt nem duják fejből, (közben megjelent az anyuka), de felhívja a kisfiát, és meginterjúvolja a kérdésről. Közben a hapsi, akinek nem tudjuk a nevét, szórakoztatott, kérdezgetett, és nagyon vigyorgott. Megadta Robert számát, és láttam is a becenevét, de nem emlékszem, úgy kezdődött: Zw...valami. nem jegyeztem meg. Kérdezgetett a Danielről, hogy mi volt meg ilyesmi, én meg szégyenlősen válaszolgattam, és kicsit zavart, hogy közben borzalmasan mosolygott. A telefonbeszélgetésből egy részlet kihallatszott: itt van Roberta, adjam? Nem, nem. Nem mintha beszélni akartam volna vele, de azért ez nem volt habospezsgős érzés. Visszatért az anya, és mondta, hogy Robert is ott volt a fiával, és lelkesen üdvözölt a háttérből. Erre nagyon-nagyon kifejező arcot vághattam, mert a pár összenézett, mosolygott és bólogatott. Azt hiszem, nem lett volna értelme magyarázatba fogni, mert egy szavamat sem hitték volna. Bár azt hiszem, a nő azt gondolta, hogy Danielre rá vagyok állva, pedig egyáltalán nem így van. Robertre sem. Egyszerűen csak nagyon jól éreztem magam velük, és hát németek is, örülnék, ha még találkoznánk. Ennyi az egész, semmi több. Nem vagyok már 17 éves, hogy ilyen álmokat kergessek. Mindazonáltal ezek az emberek is nagyon kedvesek voltak velem, de azt hiszem, a férfit nem sikerült meggyőznöm arról, hogy nem vagyok odáig egyik srácért sem. Végig megértően bólogatott, és eszméletlenül vigyorgott. Amikor kikísért, megkérdezte, hogy hogy keveredtem a társaságukba, szigorúan rövidre fogott tőmondatokban összefoglaltam neki, hogy felszedtem őket a parton. Megállapította, hogy jól beszélek németül, elmondta,hogy nem nagyon szereti azt a házat ahol vannak, és érdeklődött az áraink iránt. Végül megesküdött, hogyha Daniel nem ír, és pedig a körmére fog nézni, akkor majd jól seggbe lesz rúgdosva. El tudom képzelni, gondoltam magamban. Ilyet, hogy ennek még mindig nincs vége! Éljenek az új barátok, meg persze a régiek is, és a szülinaposoknak még egyszer minden boldogságot!
