Nájsztumitjú #5

Nem jöttem zavarba, én is levettem a fürdőruhám, bár még csak körül-belül medencéig ért a víz. Azt válaszoltam neki, hogy nem tudom megsaccolni, mennyit kell menni, de azért nem túl sokat. Bár -tettem hozzá- a te méreteidet elnézve, még eltarthat egy darabig. Erre csak mosolygott. Csak mentünk és mentünk egyre beljebb, aztán egyszercsak azt mondta: szerintem itt már jó a víz, kiemelkedett, és a melléig ért a víz. Megkért, hogy álljak fel én is, hadd nézze meg, nekem meddig ér. Felvilágosítottam, hogy én teljesen egyenesen állok, így pont nem folyik be a számba. Ó, ó, akkor menjünk kijjebb egy kicsit. Tudok úszni, mondtam szemrehányóan. Jó, de akkor is, ne menjünk már beljebb. Beszélgettünk. Mi másról? Robertről, a férfi-nő kapcsolatokról, magánéletről. Eléggé belemerültünk. Azért borzolt az a tudat is, hogy itt vagyunk teljesen egyedül, éjszaka, mezítelenül, de nem estem kísértésbe. Jól tettem, Daniel sokkal értékesebb annál, minthogy csak így kikezdjek vele. Ez kiderült a beszélgetésből is, de magamtól is sejtettem. Elég sokat bent voltunk, nem akaródzott kimenni, mivel tényleg elmerültünk a témában. Aztán lassan araszolgatni kezdtünk. Már majdnem kint voltunk, amikor elejtettem egy félmondatot, ami felkeltette az érdeklődését, és addig nem lehetett kimenni, amíg nem fejtettem ki, hogy mit takar az én olvasatomban az, hogy Robert úgy viselkedik, mint egy tipikus férfi. Mert szerinte olyan, mint egy gyerek. Kifejtettem neki, aztán kimentünk. Harmadik tásunk, az említett, borzalmas állapotban volt. Szerintem azért, mert nagyon sokat voltunk bent, és mint mesélte, visszajöttek a papucsosok, és eléggé felidegesítették. Különben is álmos, holnap korán kell indulniuk, haza akar menni, minden baja van. Mit volt mit tenni, kiöntöttem az odacipelt vizet a pipából, összepakoltam, felöltöztem, és visszaindultunk. Hát az mókás volt. Mint egy gyászmenet, kábé annyira. Robert egy-két méterrel előttünk, mi egymás mellett. Szinte loholtunk, és tiszta feszültség volt. Nem sok szó esett köztünk. Mivel a vízben alaposan kibeszéltük a barátunkat, szembrebbenésekből értettük egymást. Daniel csak rámnézett, felhúzta a fél szemöldökét, mintegy azt mondva, hogy 'látod, mondtam, hogy milyen...', én meg lebiggyesztett szájjal bólogattam, 'látom, hát ez valami fantasztikus' . Így mentünk szépen, amíg a házunknál nem termettünk. Ott leparkoltam őket a kapuban, megkértem, hogy maradjanak csendben, és direkt kint hagytam a pipatáskámat, bevittem a vizes cuccot, és kihoztam azt a tetves szőnyeget. Amikor visszaadtam a gazdájának, ismét bocsánatot kértem, és kérdőn néztem Danielre. Rögtön vette a lapot, megkérdezte, hogy akkor most felmegyek pipázni? Én meg a világért nem hagytam volna ki. Robert annyit tett hozzá a diskurzushoz, hogy ha felértünk, ő 5 perc múlva úgyis aludni fog. Nos, bár Daniel azt monda, nem ellenem irányul ez az undok viselkedés, én mégis azt gondolom, hogy gúnyosan viselkedett, mintha azt mondta volna, hogy 'jó, akkor kettesben hagylak titeket, ha annyira akarjátok'. Szerintem megbántva érezte magát. De könyörgöm. Ő volt az, aki egy hete átnézett rajtam, tojt a fejemre, és nem jött be fürdeni. Szerintem az volt a baja, hogy jó 20-25 percig bent áztattuk magunkat, és ő nem volt ott. De nem is lehetett vele beszélgetni! Erről ennyit. Felértünk a házhoz, és első ízben léphettem a házba. Robert egyből kiült dohányozni, beálltam én is a 'teraszra' nyíló ajtóban, és megismerkedtem Arnolddal (aki lány, úgyhogy langaléta barátom azt mondta, inkább Arnoldinenak kéne hívni...), és örömmel láttam, hogy van neki víz kitéve (igaz, hamutálban), és egy darab félig megrágcsált kolbászka is. Ott tököltünk egy sort, Daniel is leült, a másikuk bement, és egy darabig nem mutatkozott. Megkérdeztem, hogy vajon most lefeküdt aludni? De nem, csak valamit motoszkált. Odaadtam a jelenlévőnek szánt levélkés öngyújtót, és nagyon örült neki, így a karkötővel a másikuk keresésére indultam. Daniel is bejött velem, mert megbeszéltünk, hogy inkább bent pipázunk, mert az anyukája szereti azt az illatot, és hagyjuk itt neki. Közben Robert előkerült, de nem nézett ki valami fényesen. Egészen úgy tűnt, hogy rosszul van. Aggodalmasan nézegettük, és közben igen szégyelltük magunkat. (Lehet, hogy már korábban is rosszul volt, csak mi épp virityköltünk és kibeszéltük őt?) Végül elhesegette a segítségünket, kiegyenesedett, és el akart búcsúzni, megragadta a kezem, rámmosolygott (8 napja első ízben!), és elkezdte mondani, amikor én félbeszíkítottam, és megmutattam neki a karkötőt. Kicsinek bizonyult. Nem baj, azért én mégis megpróbáltam felerőszakolni a kezére, ígyhát sikeresen elszakítottam. Számítottam erre, mondtam is az ijedt fiúknak, hogy ezért van a B terv. Gyorsan megjavítottam, és így, bár foghíjas volt, de legalább felment a dolgos, széles, igénybevett kézre. Majd kezdődött elölről a rituálé: megfogta a kezem, megölelt, megveregette a hátam, és sok szerencsét kivánt az iskolához. Ezzel levonult a színről. Daniel addigra már bejött a pipával, amivel egyszer már visszaküldtem őt a csaphoz, mivel nem jól töltötte meg. Becsukta a barátja után az ajtót, én meg megtömtem a pipát. Egy kicsit zavarban voltam, hogy hova ülhetek, mert kicsit szerencsétlenül volt berendezve a nappali. Ő is téblábolt, nyilvánvalóan mindketten zavarban voltunk egy kicsit. Végül sikerült helyet foglalnunk, és ámulva kérdeztem: Láttad? Rámmosolygott! :) Mondtam, hogy azért én időnként úgy éreztem, hogy a terhükre vagyok, és ezért utólagosan elnézést kérek, mire ő azt válaszolta, hogy ez rosszul esik neki, mert egyáltalán nem így volt, legalábbis ezt a maga nevében mondja. Aztán nekiálltunk pipázni. És végre felszabadultunk. Röhögcséltünk, beszélgettünk komoly dolgokról, igazából csak úgy repült az idő. Képeket mutogattunk, és készítettünk egymásról, zenéket küldtem neki, ő meg mutatott nekem videót a tavalyi Sachsenringbeli motorversenyről . Bevallottam neki, hogy ez engem nem hoz lázba. De legalább nem alszik el rajta az ember. Megcáfolta. Azt mondta, hogy annyira jól lehet rajta aludni, mindkettejükkel előfordult már. Olyan hangulatos, vagy mi. Aztán szóba került a blog. Na akkor jöttem igazán zavarba! Vörös volt a fejem, és úgy vihogtam, mint egy bakfis. Mi van ha tényleg le tudja fordítani? Végülis, semmi olyasmit nem írtam, amit szégyellenék, vagy ami rossz lenne róluk, azt hiszem. Őszintén az igazat, az intuícióimat írtam le, ami nem titkos. Aztán elfogyott a pipa, de még nem éreztem, hogy mennem kéne. Ő rajta sem láttam, hogy kirakna. Megkérdeztem, hogy gyújtsak-e mégegyet. Gyújtottam mégegyet, és hogy, hogy nem, azt is elszívtuk. Közben nagyon gyorsan telt az idő. Sajnos. Egyre jobban éreztem a percet, ami feltartóztathatatlanul közelített. Amikor másodszor is kialudt a pipa, még mindig nem éreztem rajta, hogy kirakna, és fáradtnak sem láttam, viszont hajnali két óra volt, úgyhogy szedtem a sátorfámat. Akkurátusan pakoltam, Daniel is tett-vett. Húztuk az időt. Halkan megjegyeztem: Alles hat ein Ende. Mire ő is hozzátette a magáét: Ja. Nur die Wurst hat zwei. Ez nagyon tetszett nekem akkor, és tetszik még mindig. Közben vékony hangú nyávogást-nyafogást hallottunk kintről. Ó, ez biztosan Arnold. Nem. Kinyitotta az ajtót, és Lizi állt ott (aki meg egy kis kandúr, egyébként), és a komoly felnőtt férfi, a maga közel két méterével lehajolt az apró teremtményhez, gyengéden a kezébe vette, és cirógatni kezdte. Nehezen vált meg tőle, de végülis letette, és ott álltunk egymással szemben. Megint nehéz volt megszólalnom. Csináltunk egy közös képet, aztán sután megöleltük egymást. Elbúcsúztunk. Fogtam a táskám és a macskát, és kimentem a kapun. Elmentemben visszanéztem, és láttam, hogy figyeli, amíg elmegyek. Visszaintettem neki, bár nem voltam benne biztos, hogy látja is. Otthon nehezen aludtam el. Sőt, talán csak kollabáltam kicsit, de nem hiszem, hogy aludtam. És elmentek. Hát ennyi volt. És azóta sem hallottam róluk. Pedig bíztam benne, hogy Daniel hamar írni fog. De nem teszi. Nem tudom, miért nem. Sajnálom.

Nájsztumitjú #4

Naná, hogy aznap sem jöttek. Persze, kidőltek a nap fáradalmaitól, mondjuk én is eléggé álmos voltam, dehát déután négytől hétig aludtam, és az úgy elég is volt nekem. Este csak vártam és vártam, de nem jöttek. Másnap, amikor mentem a boltba, láttam Danielt, köszontem is neki. Később láttam, hogy nagy pakolászás folyik náluk, és ez rossz előérzettel töltött el. De, gondoltam, a Matte még nálam van, szóval addig úgysem mennek el, amíg nem kapják vissza, feltéve, hogy nem felejtették el. Amúgyis mennem kellett még kenyérért, ígyhát összekötöttem a kellemeset a hasznossal. Amikor fölfelé sétáltam, láttam, hogy kint állnak és beszélgetnek a kéményseprővel. Söröztek. Ó, jól van akkor, ma már nem mennek sehova. Odamentem hozzájuk, és beszélgetni kezdtünk. Mondták, hogy péntek hajnalban szeretnének menni, és előre összecsomagolnak. Megemlítettem, hogy a szőnyeg még nálam van, és heves bólogatásba kezdtek, hogy bizony, azt nem felejtették ám el. Kapva az alkalmon, megkérdeztem, hogy este nincs-e kedvük valamit csinálni, amire kérdéssel feleltek: Hová tartasz?. A pékhez. Menjek le nyugodtan, addig ők meg hányják-vetik a kérdést, és itt fogom őket találni a kapuban, amikor jövök vissza. A Fő utcán sétáltam hazafelé, amikor megláttam a kamiont. Futni kezdtem, közben hevesen integettem és kiabáltam az apunak, de ő a kanyarodással volt elfoglalva, és otthagyott, mint eb a székletét. Innentől futva közelítettem a célpont felé, és megintcsak mondhatnám, hogy a srácokról már majdnem megfeledkeztem, persze ez nem így van. Az viszont igaz, hogy igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést, hogy találkozhassam az apuval. Végülis arra jutottunk, hogy este lemegyünk egy rövid időre, pipázunk, úszunk és könnyes búcsút veszünk egymástól. Aztán vacsiztunk, anyuék lementek a strandra, én meg lezuhanyoztam és eldőltem. Fura, se-nem-alvós-se-nem-ébrenlevősen hevertem, és a következő dalt hallgattam egymás után egy párszor:

Valahogy elkapott ez a hangulat. Egy szúró boldogság. Fájdalmas öröm. Nem tudom, hogyan tudnám lefesteni az érzést. Részben nagyon, nagyon rossz volt tudni, hogy elmennek, és ki tudja, látom-e őket még valaha, a másik oldalról viszont jó érzéssel töltött el a tudat, hogy lesz még egy szép esténk, és méltóképpen tudunk elbúcsúzni egymástól, nem úgy, mint ahogy én azt párszor elképzeltem, sőt egyszer meg is kíséreltem. Amikor szépen összeszedtem magam, kiültem a kertbe a könyvemmel, mint szokásosan. Aztán eljött az ominózus időpont...és el is múlt, eseménytelenül, mint szokásosan. Keserű lett a szám íze. De éppenhogycsak, hiszen arra is gondoltam, hogy lehet, hogy csak késnek. Elvégre a két hétből, amit itt töltöttek, legalább másfelet alvással töltöttek. Mi tagadás, az Urlaub az Urlaub, ezt már Jan is megmondta. Végül csak öt percet késtek, az mondjuk elég megrázó és a hosszabb kategóriájú öt perc volt. Megláttam őket a kapuban, és egyből valami kellemes, de szomorú melegség járt át. Megkérdeztem, hogy hozzam-e a szőnyeget most, vagy ráér, amikor visszafelé jövünk. Ráért, ígyhát kimentem, és elindultunk lefelé. Valami volt a levegőben. Meg is akartam kérdezni, hogy hogyhogy nem vesztek eddig össze, hiszen két hetet voltak kettesben, összezárva, és akartam említeni, hogy én csak kilenc napot töltöttem a barátnőimmel, de már a harmadik napon úgy összevesztünk, hogy egy jó darabig egymáshoz sem szóltunk. Nem kérdeztem meg, végül valami másról beszéltünk. A Játékteremnél feltétlenül meg kellett állni sört venni, és amíg Robert ott szarakodott, beértek minket anyuék, akik szintén a partra vágytak azon egyetlenegy estén, amit apu végül itthon töltött. Nem ismertek meg. A saját szüleim! Ez most nem tapintatosságból elkövetett szándékos nem-felismerés volt, hanem igazi. Amikor ráköszöntem anyára, ő csak bámulta Danielt. Később kiderült, hogy ő elsőre, amikor találkoztak, nem fogta fel a méreteit. Mondtam is neki, hogy persze, mert ültünk, és azért nem tűnt fel neki az óriás-mivolt. Robert a szabadstrandra akart menni, ígyhát töltöttem vizet a Juli tartályába, és nekivágtunk. Még mindig ott vibrált az a fura feszültség a levegőben. De a hanghordozásban nyoma sem volt, mármint náluk, amikor egymással kommunikáltak, sem testtartással ilyesmire utaló jelek. Kiértünk a szabadstrandra, és sajnálattal konstatáltuk, hogy nem vagyunk magunk. De ez nem kifejezés. Konkrétan csak oldalazva tudtunk a stégen közlekedni, mert annyian voltak. Robert nem zavartatta magát, fogta, nekivetkőzött, és meztelenül bedzsalt a vízbe. Én csak fürdőruháig vedlettem, és követtem őt a habokba. Kiscsit hűvös volt a víz, de azért kellemes. És Robert csak ment és ment előre, nem foglalkozott vele, hogy mondanivalót fogalmazgatok, és fel szeretném hívni magamra a figyelmét, hogy megszólalhassak. Erre nem volt alkalom, mert nem jött létre a szemkontaktus, ami számora elengedhetetlen a beszélgetéshez. És igen, koromsötétben is lehet egymásra nézni, ezt Daniellel tapasztaltam is, csak úgy azért nehéz, ha a másiknak mindig csak a hátát látod. Megelégelvén meddő próbálkozásaimat, elévágtam, és nekiszegeztem a kérdést: miért mutatod mindig a hátadat nekem?? Mintha nem is hallotta volna. Lehet, hogy fel sem fogta, hogy ott vagyok? Vagy látott, de nem hallott? Nem tudom, mindenesetre egyszer és mindenkorra elfogadtam, hogy ő olyan érzelmeket táplál irántam, mint teszem azt a bányaló egy közönséges asztali kislámpa iránt. Most ne értsetek félre, nem olyan érzelmeket vártam volna tőle, mint férfi és nő között az rendesen lenni szokott, főleg a történtek fényében, de legalábbis mint civilizált társadalomban élő személy és értelmes ember között. Aztán hirtelen megszólalt: Idehívom Danielt. Ezt mint végigmondta! Az sincs kizárva, hogy csak magában beszélt. Mindenesetre elindult kifelé, és én, mint egy hűséges kiskutya, úszkáltam utána. Kimentünk, de nem öltöztünk fel, mert Daniel még nem fürdött, és szándékunkban állt -legalábbis nekem- vele is pancsolni egyet. Közben megérkezett a papucskommandó. Egy rakat fiatal (akik korábban meztelenül fürödtek) kereste a papucsát. Mármint csak két srác, az egyikük megtalálta a fél párját, a másikuk viszont tajtékzott. Kábé úgy, mint Robert, aki legalább ötször látványosan áttúrt a cuccunkat, hogy a srácok megbizonyosodhassanak afelől, hogy nincs ott a keresett lábbeli. Egyik sem! Végül megint elmentek, és én beereszkedtem a vízbe, mert úgy láttam, a fiúk is készülődnek befelé. Daniel lassan bejött, Robert kint maradt. Elindultunk ketten befelé. Egy rövid idő után megkérdezte, hogy mennyit kell még bemenni? Nem tudtam, hogy mire gondol, szóvá is tettem, így felmutatta a fürdőgatyáját. Ja, kérem, ha így állunk...

Nájsztumitjú #3

Ó, anyám borogass, milyen napom volt...Kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytam. Aznap már nem történt semmi. Másnap egész végig itt ültem a kertben, de nem történt semmi. Este hat körül vad gondolat fogalmazódott meg bennem: üstöllést felhívom őket a hegyre. Tekintve, hogy a felső szintre vendégek érkeztek, nem láttam, mi vár rám. Azt hiszem, pont időben érkeztem: a kapu megint tárva nyitva volt, becsöngettem hát. Robert frissen, fitten, -ahogy én eddig még nem láttam- kijött, megkérdezte, mi újság. Elmondtam neki a tervemet, mire Daniel is előmászott az odúból, de kórusban biztosítottak róla, hogy ehhez most éhesek, nincs kedvük, talán még menstruáltak is. Viszont -mondták- holnap megyünk Siófokra, jössz? Hát, ha nem zavarok. Nem, nem zavarok, 11kor várnak. Oké. Akkor lementem a strandra anyuhoz, aztán hazajöttünk, és a lengyel vendégek jó nagy tüzénél beszélgetésbe elegyedtünk. Nagyon aranyosak, bár nem tudom, momentán hol vannak, pedig úgy volt, hogy velük is felmegyünk a hegyre. Mindegy. Szóval még tegnap este Imolával, Nórival és anyuval lementünk sétálni, de anyu hamar hazajött. Ami azt illeti, mi sem időztünk sokáig, de Nórit feltétlenül el kellett kísérni a dombig. A ház sötét volt. Pedig amikor eljöttünk, akkor is sötét volt, és direkt ezért meg is néztem őket a parton, de nem találtam. Ahogy ott a dombtetőn beszélgettünk, egyszercsak feltűnt két alak. Á, mondom, ezek nem ők, túl jó tempóban és normálisan jönnek fölfelé. Valóban nem ők voltak. A két srác közül az egyik bement az egyik házba, a másik meg továbbjött felénk, köszönt Imoláéknak, és elment. Nem sokkal mögöttük jött két másik srác, az egyik fehér pulcsiban, fényképezgetvén a másikat, aki kicsit kanyargósan jött fölfelé. Na, ezek ők, ez tutkó. Persze Imola rögtön németül kezdett bíztatgatni, heveny izgulásom láttán, azt hittem, megfojtom. Amikor elmentek mellettünk, csak odalöktek egy Hello!-t, és továbbmentek. Nóri teljesen felháborodott, hogy nem jönnek oda beszélgetni. Bevallom, én kicsit örültem is. Ezután nem sokkal elváltunk, és Imolával visszafelé indultunk. Ők még nem jutottak be a házba, és látták-hallották hogy jövünk (ugyanis hangosan röhögcséltünk arra az ominózus esetre emlékezvén, amikor egy tuja alatt bújkáltunk hárman, és valakinek megszólalt a telefonja a Túl az Óperencián...-kezdetű nótácskával), és hátrafordultak. Mondtam, hogy ő a barátnőm, aki Hamburgban volt, tegnap jött haza, sétálni voltunk, és még egyszer megerősítettük a mai találkozót. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Reggel egy órával korábban ébredtem, mint kellett volna, de kihasználtam az időt idegeskedésre. Azt hiszem, nem bíztam a fiúkban. Végül elkövetkezett a várva-várt időpont, és én felcsattogtam hozzájuk. Becsöngettem, és Daniel -elég csinos kis ingben- ajtót nyitott, közölte, hogy rögtön indulunk, majd visszazárta az ajtót. Kicsit meglepődtem, és vártam. Aztán Robert is előkerült valahonnan, és cigit kért, ami sajnálatosan nem volt nálam. Hamar kijöttek mindketten, a sofőr bepattant a kocsiba, a másikuk nyitotta a kaput. Hátulról éles káromkodás hatolt el hozzánk. Megkérdeztem, hogy mi baja lehet? Ő meg csak vállat vont, és feltételezte, hogy egy macska átsétált az imádott kaszniján. Először a boltba mentünk, ahol dohányárut szereztünk be, majd végre elindultunk. Egy sapka lógott a fejem felett, azt eltávolítottam a kilátás útjából. Hirtelen valami nekicsapódott a karomnak. Egy darázs. Remek, gondoltam, szerencsére nem csípett meg, de most mi legyen? Szegény pára itt ül mellettem, és mindketten eléggé tanácstalannak tűntünk. A fiúk mindebből persze semmit nem vettek észre. Az első problémám ez volt: nem jutott eszembe, hogy Wespének hívják németül, akkor meg mit mondjak. A második: szóljak-e egyáltalán, nem fognak-e ezért rögtön hisztis picsának gondolni?A harmadik ez: ha mégsem szólok, akkor esetleg előrerepül és megcsípi valamelyikőjüket. A kisebbik probléma, ha a colost találja meg. A nagyobbik, ha a vezetőt, hiszen az autópályán száguldunk 130-cal, ki tudja, milyen beláthatatlan következményei lennének ennek? A darázs előmászott, épp a sapkán dzsalt. Gondoltam, most vagy soha, letekertem az ablakot, és kilógattam a sapkát. Behúztam, még mindig rajta volt. Kilógattam, behúztam, a helyzet változatlan. Jól kapaszkodott a kis szemét, de elkezdett a kezem felé mászni, úgyhogy ledobtam magam mellé a sapit. Egy kis időre eltűnt. Ekkor Daniel hátranyúlt a térképért, és kevésen múlott, hogy belenyúljon. Nagyon drukkoltam. Aztán megint megláttam a sapkán mászó bogarat. Megismételtem az előző akciót, és végre sikerrel jártam. Elégedetten felhúztam az ablakot, és megnyugodva ücsörögtem tovább. Persze nekik semmi nem tűnt fel az életveszélyből. Még az sem, hogy -kívülről nézve akár így is tűnhetett- megpróbáltam valamelyikőjük sapkáját kihajítani a kocsiból. Semmi. Bementünk Siófokra, és lassan ki is csordogáltunk onnan. A Siófok vége tábla után az első helyen, ahol tudtunk megálltunk tanakodni. Itt szólaltam meg először, miszerint: hova is szeretnétek konkrétan menni? Elmondták, mondtam, hogy tudom, hogy hol van, de vissza kell fordulni. Hirtelen feszült lettem. Én navigálom őket, a teremtés koronáit, egy nő, aki beleszól a vezetésbe, és ha eltévesztem vagy akármi. Végül is sikerült olyan helyre vinnem őket, amit ismertek. Beálltunk a parkolóba, és elkezdtünk vívni az automatával. Bementem a közeli italnagykereskedésbe, ahol kaptam aprót a papírpénzért, és egy tippet, hogy álljunk az ő parkolójuk mellé, ami ingyenes. Végül Robert átállt, mi meg megvártuk, közben sűrűn elnézést kértem, hogy nem szóltam időben, dehát teljesen azt hittem, hogy tudják, hogy hova mennek. Erre azt mondta,hogy arra számítottak, hogy beérnek a városba, és emlékezetből odatalálnak. Nem kommentáltam. Elkezdtünk sétálgatni, nézelődni, olyan helyre mentünk, ahol én még nem voltam, úgyhogy nekem is volt mit sasolgatnom. Végigmentünk egy vásárlóutcán, és lejutottunk a partra, ahol sikerült két képet csinálnom:

No igen, ők azok. Akiktől ennyire meg vagyok őrülve. A szőke Klaus,az autóbuzi, a borostás Peter, a colos. Innen visszafelé indultunk, és beültünk egy gyrososhoz,ahol végre megtestesült a napok óta esedékes felismerés: Robert átnéz rajtam. Csak akkor szól hozzám, ha konkrétan őt kérdezem. Ez volt eddig olyan furcsa nekem...Bár nem kéne, hogy furcsa legyen, tulajdonképpen. Mindegy, elindultunk, aztán tovább nézelődünk. A fiúk mindenhol megszállottan képeslapkat nézegettek, Daniel már be is szerzett egy hiányos öltözékű nőset, Balaton felirattal. Mondtam, hogy ó, hát enélkül tényleg nem élet az élet. A barátaiknak lesz. Én a magam részéről vettem egy dohányt, amit ma szeretnék felavatni. Amint visszaértünk a kocsihoz, kezdődött a rossz széria. Robert kinyitotta az ajtót, behajolt, és borzadva tudatta velünk, hogy tiszta hányásszagú a kocsi, és valami irtó bűz van odabent, és úgy néz ki, hogy Roberta volt az. Nem tudom, hogy lesápadtam, vagy elvörösödtem, mindenesetre hatalmas szégyenérzet lett úrrá rajtam, annak ellenére, hogy határozottan emlékeztem, hogy nem hánytam be a kocsiba. Kiderült, hogy kutyaszaros papuccsal betrappoltam a szentélybe. Szerencsére csak a szőnyeget tapicskoltam össze, azt hátrarakta, és alámrakta a másikoldalit. Biztosítottam róla, hogy majd kimosom, hazaviszem és kimosom. Nem mondott semmit. Szerintem magában puffogott. Visszafelé majdnem elaludtam a kocsiban, és nem tudtam, hogy még Kenesén, a parton is szeretnének képeslapokat nézegetni. Ha szóltak volna, elkerülhető lett volna a katasztrófa, ugyanis én tudtam, hogy a 71-ről nem szabad a sorompón áthajtani, balos kanyarral. Nos, ők ezt nem tudták, ígyhát behajtottunk. Mikor megálltunk a parkolóban, nekem rossz előérzetem volt. Amikor mondták, hogy csak néznének pár képeslapot,akkor lépett oda hozzánk a rendőrbácsi. Hihetetlen a fejlődés: már Németországba is tudnak csekket küldeni. A közeg megkérdezte, hogy egyetért-e a büntetéssel, mert ha nem, akkor 5 helyett 30000-t is fizethet. Egyetértett hát. Megnéztük a tetves, és mostmár igen drága képeslapokat, persze megint nem találtunk semmit, és visszafelé majdnem beleestünk a következő behajtani tilosba. Szerencsére, ezt észrevették, úgyhogy nem vétettünk többet a közlekedési rendszabályok ellen. Amikor hazaértünk, egyből kikapta a szőnyeget a drágalátos kocsijából, és feldobta az asztalra, amin előzőleg egy macska feküdt. Ócsárolta a macskát, hogy a rohadt dög, miért fekszik az asztalaon, ezek után egy kutyaszaros szőnyeget dobott a helyére. Éljen az igazság és a higiénia. Megbeszéltük, hogy lehet, hogy ma este elmegyünk pipázni, nem tudják, mert ők hihetetlenül elfáradtak, szóval ha tízig nem jönnek, akkor nem jönnek egyáltalán. Megkértem, hogy a szőnyeget had hozzam magammal, és mossam ki, mert attól jobb lesz a lelkemnek. Naná, de ez csak az egyik fele a dolognak. A másik részét nem kötöttem az orrára: ez egyfajta biztosíték is, hogy nem fognak elhanyagolni. Annyira bizonytalan vagyok velük kapcsolatban, hogy még ez is egy kapaszkodó, hogy egyszer még legalább fogunk találkozni. Azért ilyen fontos ez nekem, mert végre van kivel beszélgetni, találkozni, szórakozni, és nem utolsósorban: németek, a kedvenc népem, egyszerűen imádom őket mindenestül, és jól esik beszélgetni velük, természetesen németül. Visszatérve a szőnyeghez, legalábbis gondolom, hogy nem hagyja itt nekem emlékbe a kis szerelme egy darabkáját...Egyébként az első dolog, amikor hazaértem az volt, hogy kimostam. Utána lefeküdtem, és úgy elaludtam, mint akit leütöttek. Most 21:13 van, még van háromnegyed órájuk, hogy feltűnjenek a színem előtt. Remélem, így lesz, és nem leszalad majd érte gyorsan valamelyikük. Ámen.

Nájsztumitjú #2

Ott hagytam el a szálat, hogy várom, hogy mi fog történni. Másnap nyolc óra után pár perccel kiültem a kertbe, teljes harci díszben, könyvvel felszerelkezve, hiszen szinte biztos voltam benne, hogy késni fognak. Ha egyáltalán eljönnek. És ültem, és vártam, és olvastam, így lett hirtelen fél tíz. Na, mondom, túró a fületekbe! Lementem a partra, közben felhívtam Barit és elsiránkoztam neki a bánatomat. Nem is bánat igazán, hanem dühös voltam. Rendkívül dühös, én pasira még ennyire nem haragudtam szerintem. Na ja, mindig lefoglalt a szomorkodás, melankólia. Lent a parton bementem a Patkóba, és nekiálltam hezitálni, hogy most igyak egyedül vagy mi legyen? Az Esőisten döntött helyettem: a fejemre zúdította mindazt, amit éreztem, amit gondoltam, mindazt, ami a lelkemben volt, egyszóval: kitört az égi háború. Vettem magamnak egy sört, és néztem a tomboló vihart. Lassan csúszott a savanyú alkohol, lelkem még savanyúbb volt. Már azon gondolkodtam, hogy szarok én az esőre, hazamegyek, maximum szépen szétázok, ám eszembe jutott, hogy a szép cipőm van rajtam, és így nem indulhatok el, hiszen 'sáros lesz az új cipőm'. Ekkor már az asztalom is jelentősen vizes volt, ígyhát áttértem a pulthoz és rákönyököltem. Mintha már vagy 10 éve minden este kocsmáznék. Ahogy bámészkodtam, kiszúrtam egy ismerőst. Gabi bácsi állt a kiszolgáló ablaknál, és joviálisan vigyorgott. Odamentem hozzá, és megérdeklődtem, hogy hogy került ő ide. Elmesélte, hogy a Lecsófesztiválon anyuval nem lehet bírni, mert eléggé sokat ivott, az Imi meg még többet, ráadásul el is vesztették egymást, és mivel meg volt beszélve, hogy utána eljönnek kocsmázni, hát itt van, és várja őket. Elkezdtünk beszélgetni, nagyvonalakban elmondtam neki a bánatomat-dühömet, és leültünk egy asztalhoz. Az eső - ha lehet - még jobban tombolni kezdett. Így viszont hatalmasat beszélgettünk, még soha életemben nem beszélgettem vele így, és azt hiszem, nagyon jót tett a lelkemnek. Megnyugodtam a jövőmet illetően és jelentősen megkönnyebbültem az anyu miatt érzett szorongásaimmal kapcsolatban is. Aztán, amikor kicsit alábbhagyott a tombolás szépen elindultunk haza. Anyuék már itthon voltak, és aggódtak, hogy mi lehet a Gabi bácsival. Miattam nem aggódtak, hiszen azt hitték, hogy a németekkel vagyok. Hát nem velük voltam. Le voltam sújtva. Másnap délelőtt átjöttek Yvették, mielőtt még haza indultak volna, és anyu egy apró félmondattal eléggé megsértett, persze nem rá haragudtam, csak hihetetlenül morcos voltam. Kijöttem a kertbe durcázni, és keresztanyám jött utánam. Eléggé meglepődtem, hiszen ő sem foglalkozott még eddig ennyire a lelki világommal. Az utóbbi években eléggé távol éreztem őt magamtól, nem úgy, mint gyerekkoromban. Most viszont visszaváltozott azzá, akit én az emlékeimben őrzök. Megnyugtatott, visszamentem, és ott haragudtam tovább a világra, a pasikra, az időjárásra, az univerzumra. Azért hihetetlen, hogy ilyen kincsek vannak a közelemben. Nem gondoltam volna, hogy pont ez a két ember fog így rendbe tenni engem, hiszen eddig észre sem vettem őket magam körül ilyen minőségben. Felemelő volt, bár felvidítani nem tudott. A délutánomat azzal töltöttem, hogy a kapuval szemben ültem, és vártam a fejleményeket. Persze nem történt semmi. Anyu mondta,hogy átmegy a Hajniékhoz, és megnézi Imola szobáját. Basszus, ha hívott volna magával! Persze nem mentem volna, de ha mégis ráveszem magam, akkor pont akkor lettem volna az utcán, amikor az ezüst Opel elhúz a ház előtt. Hirtelen felélénkültem, kidzsaltam az utcára, és meggyőződtem róla, hogy jól láttam. Annyira dühös és szomorú lettem ismét, pedig azt hittem, ezt már nem lehet fokozni. Mivel kocsival mentek, így azt sejdítettem, később el is ültettem magamban, hogy elmentek Siófokra, ahogy tervezték, vasárnap. Nélkülem. Megtörtem lelkileg. Magamba roskadva ücsörögtem, és olvastam. Talán egy órával később hallottam valami zajt Onnanfelől.Estefelé felhívtam Bayuszt. Végre-valahára olyan könnyű volt a hangja, mint hamvas ifjúságunk idején, és ezt is jól esett hallani. Olyan fesztelen volt, hogy belém is átnyomott egy kevéske derűt. Ezek után ledzsaltam a kertbe, felkapcsoltam a villanyt és olvasni kezdtem a kaput jól belátó csücsökben. A következő történt: én meredten bámultam kifelé, pulzusom az egekben, vörös fejjel -amit ők persze nem láthattak- , ők meg szépen sétáltak lefelé, és Robert meredten nézett be a kapun. Aztán nem történt semmi. Anyu feljött, megérdeklődte az eseményeket és én beszámoltam róla. Lezavart a partra, mondván, már tényleg nem tudja tovább nézni a szenvedésemet, és menjek már le, ha mást nem döngöljem őket az aszfaltba vagy amihez kedvem van. De csináljak valamit. Felöltöztem hát, bedugtam a fülem, és elindultam lefelé. Ahogy jöttem át a sorompón, láttam, hogy jobbról közelítenek. Mentem tovább, mintha nem látnám őket, igyekeztem kevéssé remegő hangon énekelni -ami persze elég nehéz volt, miközben tudtam, hogy már a hátam mögött vannak- , és mentem a Patkó felé. Megrökönyödésemre zárva volt. Megfordultam, és a fiúk sem voltak a hátam mögött. Dupla csalódás. A cigim is elfogyott, hirtelen nem tudtam, mit csináljak. A Vadkacsa még nyitva volt, tudtam, hogy ott lehet dohányárut venni, betértem hát, de a periférikus látásommal észleltem az ottlétüket, egészen balra, a legutolsó asztalnál. Mintha nem is látnám őket, besétáltam, remegő kézzel elővettem a pénzem, és kikértem a cigit. Ekkor hatalmas mancs landolt a jobb vállamon és balról egy barátságos Hallo! felkiáltás hangzott éppen a hallószervem kellős közepébe. 'Meglepetten' hátrafordultam -leszúrtam volna magam, ha ez nem következik be- , és megkérdeztem, hogy mi újság. Sikerült úrrá lenni a hangszínemen és a tremolómon is. Robert elmesélte, hogy tegnap pontban nyolckor ott volt a házunknál, benézett, és látta, hogy az anyukám ott ül a kertben és olvas. Ezután háromszor elsétált a kapu előtt, végül hazament. Erre valóban meglepődtem. Piha! Mintha nem figyeltem volna eléggé a kapura...Mindegy, megkérdeztem tőle, hogy ugyan-vajon miért nem csöngetett-kiabált-bendzsózott a kapunál? Háát, nem akarta felkelteni a vendégeket, meg mégiscsak az anyukámat látta stbstb. Na mondom, mintha nem találkoztál volna még anyámmal, tudod, hogy nem harapja le a fejedet, tudta hogy jönni fogtok, vendégek már nincsenek a házban, különben meg én voltam az, aki ott ült. Erre ő sem számított. Nem is akartam ezzel tovább foglalkozni, igyekeztem kiszorítan a fejemből a gondolatot, hogy egyedül jött oda, valószínüleg egy 'jó' estét töltöttünk volna kettesben, akármi kialakulhatott volna, vagy egyáltlán, nem éreztem volna ilyen pocsékul magam egész nap, és együtt szépen megázhattunk volna. Persze nem sikerült kiszorítani, mivel csak ez játszódott a fejemben. Amikor végre megérkezett a visszajáró, meginvitált az asztalukhoz. Elfogadtam, Daniel is derűsen fogadott, megkérdezte mi újság. Óvatosan elkezdtem érdeklődni, hogy mit is csináltak ma. Hát, kérem, az érdekes. Anyának már megint igaza volt, egy nap alatt már másodízben. Egész nap aludtak, aztán délután ELVITTÉK LEMOSATNI A KOCSIT!!!!!!!, nemsokára visszatértek, elkezdtek Forma-1et nézni, és beleauldtak úgy kábé a második körnél. Vagyis: valóban hazajöttek, amikor azt hittem, hogy azt hallom, hogy hazaértek, aztán aludtak, és nem is voltak Siófokon, nélkülem. Beszélgettünk a Sóos-hegy meglátogatásáról is, mondtam, hogy esős időben életveszélyes, tekintve, hogy az oldala löszfal, ami bármikor megindul, a további részei agyagból vannak, ami viszont jó csúszós, úgyhogy nem tanácsos most felmenni. Aztán megkérdeztem, hogy áll-e még a siófoki út, és a meghívás, mert akkor szívesen velük tartanék. Egyenesen akartam viselkedni innentől kezdve, mert a büszkeségem és az önbecsülésem miatt már elég sok félreértés született köztünk röpke négy nap alatt, amiből kettőt átklimaxoltam. Mondták, hogy persze, mennek, és szívesen visznek is magukkal, holnap. Ezt a témát kicsit elnapoltuk, amikor jött a pincér, hogy zárnak. No, akkor most mi legyen? Felvetettem, hogy sétálhatnánk egyet, mondjuk a szabadstrandra, bár Robertet elnézve kétségesnek tűnt, hogy eljutnánk-e egyáltalán odáig. Végülis hazaindutunk, de a sorompónál eszükbe jutott, hogy üzemanyagra van szükségük, így visszamentünk a Játékteremhez, ahol megint ismerősökbe futottam. Nóri volt ott, nagyon megörültünk egymásnak, kitárgyaltuk a közelmúltbeli viselt dolgainkat, aztán az ő egyik barátja lefoglalta a németeket, így hosszabban tudtunk diskurálni. Végül ők elindultak hazafelé, mi pedig a szabadstrandra. Útközben Daniel megígérte, hogy a képeket mindenképpen elküldi a megadott e-mail címre, én meg megígértem, hogy kirakom a blogomra. Ezzel felhördülést keltettem. Mondtam, hogy minden le van ide írva, erre Daniel ravaszul vigyorogva mondta,h ogy küldjem el neki a linket, majd ő bevizsgálja a kérdést. Én még nála is jobban vigyorogva mondtam, hogy a blogomat magyarul írom. Erre még ördögibb fény gyúlt az arcán, és elújságolta, hogy neki olyan hiper-szuper Firefoxa van, ami lefordítja. Kötve hiszem, gondoltam és mondtam is, az lehet, hogy a funkciókat, gombokat meg ilyesmiket lefordítja, de erőst kételkedem benne, hogy amit én ide most bepötyögök bármilyen program lefordítaná. Ennyiben maradtunk. Na meg abban, hogy őt Peternek hívják, Robertet meg Klausnak. Ezt arra mondták, hogy maximum a neveiket fogják itten felismerni. Nagy nehezen eljutottunk a strandig, és Daniel kérésének ellenállva, Robert bevetette magát a vízbe, meztelenül. Kétségkívül nagyon kellemes volt a víz, én is szívesen belementem volna, dehát most nem lehet. Ott vagy egy órát eltöltöttünk, aztán, vert sereg módjára hazafelé vettük az irányt. A kapunál megbeszéltük, hogy holnap -azaz ma- délre átmegyek hozzájuk, és megyünk Siófokra. Eufórikus hangulat lett úrrá rajtam, gyorsan elmentem hát lefeküdni, olvastam még egy kicsit és én is kidőltem. Ma nagyon féltem, hogy elalszom a találkozót, de 11kor feltámadtam, megkávéztam, és szépen összekészülődtem. Elbúcsúztam szülőanyámtól, és felsétáltam A Házhoz. Becsöngettem, és a legderűsebb arckifejezért öltöttem magamra, annak ellenére, hogy Robert álmosan, szerintem a pizsijében, kócosan kidöcögött a kapuhoz, és mondta, hogy mégsem megyünk ma Siófokra, mert váratlanul szép idő van, és inkább fürdenének, meg különben is, Danielnek még nem jött meg a pénz a kártyájára, ígyhát nincs nagyon pénze vásárolgatni, azt meg kell várni, amíg megérkezik. Kissé nehéz volt fentartani a derűs arckifejezést, egészen addig, míg -búcsúzás után- hátat nem fordítottam. Akkor már vicsorogtam. De jól vagyok egyébként, mert mondta azt is, hogy jelentkezni fognak valamikor,amikor megyünk, és akkor megyünk ám, holnap, vagy holnap után. Vegyes érzelmeim vannak, most mondhtanám, hogy én aztán nem fogok itt vigyázzban ülni, és várni, hogy mikor füttyentenek értem, de nem mondom, mivel ismervén magamat, tudom, hogy ezt fogom tenni. Ha szerdáig nem történik semmi, akkor felsétálok hozzájuk, szépen elbúcsúzom, és hazamegyek. Meglátjuk még, mi lesz, hiszen ebben a kapcsolatban eléggé -talán túlságosan is- gyakoriak a pálfordulások.

Nájsztumitjú

Martin óta nem nagyon voltam netközelben, bár akkoriban óránként ellenőriztem az e-mailjeimet. Ez idővel csökkent, majd az egész lelkesedés ellankadt. Már nem is nagyon érdekel, nem hiszem, hogy írni fog nekem. Azóta történt velem egy s más. Majdnem egy egész hetet töltöttem itt egyedül Balcsin, ami nem telt eseménytelenül. Első nap lesétáltam a Julival a partra, és rágyújtottam. Egy jó darabig nem történ semmi, így a tettek mezejére trappoltam. Amikor egy srác elhaladt mellettem, megkérdeztem, hogy lenne-e kedve neki és a barátainak csatlakozni hozzám, mert egyedül nem olyan móka a pipázás. Megkérdezte a többieket, és volt kedvük. Ígyhát odatelepedtek hozzám, és kicsit feldobtak. Füleiek, és lassan menni akartak már hazafelé, amikor lejött a partra két srác és egy csaj. A leányzó - Zsófi - megvizsgálta a vizet, és úgy döntött, fürdene egyet. A két srác húzta a száját, hogy hideg a víz, hideg a levegő stb stb. Odadzsaltam hát, és mondtam neki - Én majd bemegyek veled, anyukám!- épp, hogy a bajszomat nem pödörtem meg. Bementük úszni, és a víz egyszerűen fantasztikus volt! Nagyon élveztem, már nem is tudom, mikor fürödtem utoljára éjszaka. Amikor kijöttünk, kedves új ismerősöm meghívott egy pálinkára. Bementünk a Patkó nevű kultúrkocsmába, és rendeltünk egy kört. Odaültünk az asztaltársaságukhoz, ahol -hogy, hogy nem - megismerkedtem egy csávóval. Kinéztem őt magamnak, de aztán végülis kihátráltam a kialakult helyzetből. Ezúton is bocsánatot kérek a delikvenstől az okozott 'kellemetlenségekért'. Aztán hazamentem. Másnap, immár a chicha nélkül indultam útnak egy törölközővel és váltás fehérneművel. Amikor a Patkóhoz értem, megtaláltam az előző napi társaságot, de Zsófinak már nem volt kedve fürdeni, ígyhát egyedül vágtam neki. Csodálatos éjszaka volt, jó volt az idő, tiszta az ég, hétágra sütő Hold, meleg víz. Amikor belmentem, megláttam egy nagy létszámú társaságot, akik eléggé jól érezték már magukat ahhoz, hogy meztelenül fürödjenek. Csak pasik voltak. Amikor elúsztam mellettük 'kulturáltan' megérdeklődték, hogy ki is vagyok én. Mire is közöltem velük, hogy valószínüleg nem ismerjük egymást. Izgatottan fedezték fel -idézem: - Hé, ez egy csaj!. Mondtam, hogy én inkább úsznék egyet, amikor láttam, hogy közelednek felém. Egyikük eljött velem úszkálni, de hamar visszatértünk, ahol is -Hé, ez a kedvenc számom- felkiáltással rámvetette magát egyikük, és táncra perdült velem. Onnantól nem volt megállás, végigtáncoltatott mindegyikük. Eléggé domborítottam, hogy elkerüljem a nem kívánt testi kontaktust. Aztán kimentünk a vízből, meghívtak másnapra házibulizni, és elváltak útjaink. Enerváltan hazafelé vettem az irányt. Másnap meglátogattak anyuék, elhalmoztak kajával majd továbbáltak Salsa-tábor iránt. Egész nap takarítottam, és este végre megjött Bari. Lementünk a partra, begyújtottuk a pipát, és már megint, ki gondolta volna, megismerkedtünk két sráccal, akikkel elmókáztunk egy darabig. Később közelebb telepítettük a hardvert a Patkóhoz, ahol is régi ismerőseimmel találkoztunk (a két nappal azelőttiekkel). Szegszi (a Szegfűből alakult a beceneve, nem hibásan írtam) meghívott minket egy-egy Jägerre, hosszas győzködés után (mármint ő győzködött minket, és nem fordítva), és egy kicsit leültünk hozzájuk. Volt a társaságukban egy leányzó, aki hobbi-hennázik, és feldíszített minket egy-egy dekoratív nonfiguratívval. Akkoriban támadt az a zseniális ötletem, hogy nem megyünk-e át szombaton Siófokra. Legnagyobb meglepetésemre az egyszerű és gyors válasz így hangzott: De. Menjünk. Úgyhogy szépen megterveztük, hogy hogy legyen ez az egész, de nekem végig kétes érzéseim voltak a kikapcsolódásunkkal kapcsolatban. Akkor kezdtem kicsit megnyugodni, amikor a buszon voltunk. Úgy találtuk ki, hogy az utolsó busszal megyünk oda és az elsővel jövünk vissza. Amint megérkeztünk -első a biztonság alapon- megérdeklődtük, hogy honnan indul a visszabusz. Ezután belevetettük magunkat az éjszakába. Először bevertük a pezsgőnket, amit ott vettünk, és közben egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattuk a hátunk mögött zajló Animal Cannibals koncertet. Mikor végeztünk az itallal beálltunk csápolni. Fantasztikus volt! Egyikünk sem tudta volna soha elképzelni, hogy mi valaha ilyen jól fogunk mulatni erre a zenére. De még milyen jól éreztünk magunkat! Amikor vége lett, lementün a partra, és elszopogattuk a sörünket. Aztán bementünk abba az ominózus szórakozó-helységbe, ami előtt Martinunkat megismertem. De túljutottam rajta. Táncoltunk és énekeltünk és táncoltunk és énekeltünk és kevertük a kettőt egyszóval marha jól éreztük magunkat. Kimentünk kicsit pihenni, ahol egy határozatlan számú germán ajkú humanoidokból álló társaságba botlottunk. Kicsit tébláboltunk körülöttük, majd rövid beszélgetésbe elegyedünk velük. Aztán megint lementünk a partra, és nekifogtunk a Fütyülősnek egy holland banda tőszomszédságában. Velük is beszélgetni kezdtünk, majd kolbászoltunk egy kicsit a nyomukban, végül elváltunk tőlük, mert bajos volt a közlekedés ilyen nagy számú társaság részére. Visszamentünk hát bulizni, és hajnalig abba sem hagytuk -najó, voltak kisebb megszakítások-. Rohamosan fáradni kezdtünk, de még volt vagy három óránk a busz indulásáig. Elindultunk próbaképpen valami kaját keríteni, de határozatlan voltam a kérdésben, miszerint erre szeretném-e költeni a pénzem, vagy sem. Végül az utóbbi mellett voksoltam, miközben ránkvilágosodott. Csöpörészett is az eső. Visszasétáltunk a partra, ahol már hideg volt, vagy csak nagyon fáradtak voltunk már vagy mindkettő. Visszamentünk a szórakozóhelyhez, és ott vártuk a telefonok csörgését, amik az indulást jelezték. Szép kényelmesen, majd egyre gyorsuló tempóban elhagytuk a tetthelyet, nem mintha késésben lettünk volna, csak egyre jobban esett. Még vagy fél órát vártunk a buszra, de eljött végül, és hazahozott minket. Aztán horpasztottunk egy jóízűt, ám rövidet, és megjöttek anyuék. Aztán Bari lassan elment, és sajnos nem kísértem le őt az állomásra, de úgy tűnik, az én szervezetem gyengébb, mint az övé, mert alig álltam a lábamon. Vagy neki muszáj volt mennie. Nem tudom már. Most hirtelen nem jut eszembe semmi említésre méltó az utána következő időpontig, leszámítva, hogy megismerkedtem egy kedves lánnyal, akivel egyszer elmentünk sétálni. Aznap este megbeszéltük, hogy -mindegy, hogy miért, most nem szeretném kiteregetni a magánéletét- ha nem jön a barátja 18-án, akkor strandolunk egyet együtt, hogy elmúljon az a számára szörnyű nap. Így tehát 18-án délután kettőkor ledzsaltam a strandra, és kerestem őt. Nem beszéltük biztosra a találkozást, és nem is találtam meg őt. Ahogy megálltam, német beszédre lettem figyelmes. A közelemben feküdt két német srác, első ránézésre a szimpatikus típusból. Második ránézésre is annak tűntek, ígyhát odamentem hozzájuk, hogy megkérdezzem, van-e kedvük este inni valamit együtt, hogy gyakorolhassam a nyelvet. Igencsak meglepődtek, egy kicsit szólni sem tudtak. De én végig lélekjelenvoltam, és bájosan mosolyogtam. Végül mondták, hogy hát ma este nem jó, mert meghívták őket vacsizni, de ha van kedvem holnap, akkor persze, szívesen. Megbeszéltük, hogy tízkor a Patkóban. Aznap este már nem volt semmi. Másnap anyu egész nap nagyon ideges volt, mert a vendégek is késtek, az Imi is, úgyhogy nem nagyon örült, hogy itthagyom. De aztán persze minden jóra fordult. Ez persze csak miután én elmentem. De nem panaszkodom ám. Próbáltam magam nem beleélni az egészbe, hiszen tudtam, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ott lesznek, de persze baromira csalódtam volna. Hát nem kellett. Legnagyobb örömömre ott voltak. Ketten. Pedig én úgy vettem ki a rövid és akadozó előző napi eszmecserénkből, hogy többen vannak, a barátnőik meg mittudomén, hogy kik. Aztán felvilágosítottak, hogy a házinéni hívta meg őket vacsizni, és nem holmi lányok. Fellélegeztem. Vettem magamnak egy sört, és összeraktam a pipát. Daniel lelkesen pipázott velem, Robert nem kért belőle, pedig mindketten dohányoznak. Baromi hangos volt a zene, és amúgy is furcsa tájszólást beszélnek, így alig értettem, hogy miről van szó. Meginterjúvoltam őket, hogy nem lenne-e kedvük inkább leülni a parton, ahol hallom is, hogy miről beszélnek. Belementek. Ott is akadozott kicsit a társalgás, ezek a fiúk nem túl bőbeszédűek. Úgyhogy pipáztunk, kicsit beszélgettünk, kicsit hallgattunk meg ilyenek. Én a magam részéről nagyon jól éreztem magam. Szűkszavúságuk ellenére kiderült, hogy Drezda mellől, Pautzenből jöttek, és a barátaik uborkák, mert nem jöttek velük. Körül-belül hajnali kettőig beszélgettünk meg pipáztunk, aztán hazaindultunk. Lent laktak a pékkel szemben, de ma átköltöztek két házra tőlem. Ne menjünk ennyire előre. Amikor elváltunk egymástól, megbeszéltük, hogy másnap hétkor találkozunk a mólónál, és megnézzük együtt a tűzijátékot. Én a strandról mentem oda, vizesen, csoffadtan, éhesen, mert elment az idő, és nem tudtam hazajönni készülődni. Ott találkoztam Yvettékkel, de a srácok nem mutatkoztak. Fél órát vártam -mert ilyen jófej vagyok :S - aztán elindultam hafelé. És mit ád a jó Teremtő, robogtak velem szemben, amikor megláttak, megbánóan lesütötték a szemüket és nagyon szégyellték magukat. Bocsánatot kértek a késésért, és mivel én tényleg ilyen jófej vagyok, naná, hogy megbocsájtottam. Elmondtam nekik a nyomoraimat, és kértem egy kis időt, hogy rendbe szedhessem magam. Tehát egy órával később ugyanott. Hazarobogtam, felöltöztem, táplálkoztam, magamhoz vettem egy sört és ledzsaltam a mólóhoz. Rózsás hangulatban voltam. Ők persze szintén sörözni vágytak, így visszatértünk a támaszpontra, az alkohol-lelőhelyre. Italokkal felszerelkezve bementünk a Fizetőre, és vártunk. Kiderült, hogy nem kilenckor, hanem fél tízkor kezdődik a tűzijáték, sebaj, addig tőmondatokban összefoglaltam nekik a mai nap történetét Szent Istvántól az új kenyérig. Aztán megcsodáltuk a műsort, és visszatértünk a pubba. Elkezdtünk vedelni. Szó szerint. Egyáltalán nem vagyok büszke magamra, de nagyon jól szórakoztam. Nem akartam lehúzni őket, dehát nem is kérdezték, hogy kérek-e még, csak szó nélkül hozták a következő kört. Nem hittem volna, hogy a sörtől is be lehet rúgni. Na persze, ilyen ipari mennyiségben fogyasztva már...Én ugyan Daniellel beszéltem többet, mert az ő szavajárását jobban értettem, mégis Robert öntötte ki nekem a szívét aznap este. Elmondta, hogy májusban szakított vele a barátnője, akibe ő még mindig szerelmes, és egyébként az unokatestvére -de arckifejezésemet látva gyorsan hozzátette, hogy ez náluk nem gond- , és hogy ő még mindig őt szereti, de azért szakított vele, mert majdnem megütötte a lányt meg hogy szerinte túl sokat iszik. Azt monda, megígérte neki, hogy elmegy elvonóra. Megkérdeztem, hogy és elment-e. Hát nem. Úgy tudtam. Mindegy. Amíg ezt vesézgettük Danielt betámadta egy csekélyke angoltudással bíró végzős egyetemista azzal az ajánlattal, hogy ha Daniel fizet neki egy sört, akkor ő azt 7 másodperc alatt megissza. Az embernek tátva marad a szeme! És szegény fiú, majdnem belement ebbe, amikor nyomatékosan megkérdeztem tőle, hogy Willst du ihn wirklich ein Bier bezahlen, nur um zu sehn, wie schnell er es trinkt??? És ettől megvilágosodott. Határozottan megmondta a srácnak, hogy nem kér ebből, köszöni szépen. A levakarhatatlan visszakérdezett: de miért? A válasz: Mert a mami azt mondta, és rámnézett. Norbi, az egyetemisra nagy szemeket meresztett rám, és alig akarta elhinni, hogy meghiúsítottam zseniális tervét, hogy egy ingyen sörhöz jusson. Erre kifejtettem neki, hogy örülnünk kéne a jelen gazdasági helyzetben, hogy idejönnek a turisták, és itt költik a pénzüket nálunk ahelyett, hogy még jól le is húznánk őket, ráadásul egy ilyen piti és határozottan unfair trükkel. Erre megbékélt, és a továbbiakban barátságosan átnézett rajtam. Közben Robertet megismerték a tavalyi kis cimborái, és hirtelen nagyon sokan lettünk az asztalnál. A sörök meg csak úgy gurultak lefelé. Szerintem én egész életemben összesen nem ittam még annyi sört, mint tegnap meg tegnapelőtt este. Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt ott a dzsumbujban, és amúgy is sétálnom kell egyet, ígyhát szóltam Danielnek, hogy én most elmegyek sétálni, és megkérdeztem, hogy velem tartana-e. Mondta, hogy persze, persze, ne menjek egyedül, eljön velem. Én kimenekültem az asztaltól, és kint vártam. Ő odament a táncikáló Roberthez, és a diskurzusuk végén mindketten felém indultak táskástól-söröstől. Annyira jó volt kiszabadulni onnnan, főleg azért, mert volt egy srác, aki felismert engem tavalyról, emlékezett, hogy egy kutyát sétáltattam, és heves udvarlásba fogott. Sajnos, er war nicht mein Typ. Már nem tudtam egyenesen menni, támaszkodnom kellett, és két vállalkozó szellemű lovagra találtam a németekben. Robert megerősítette, amit korábban már az asztalnál mondott, hogy ők aztán vigyáznak rám, és nem hagyják, hogy bármi bajom essen. Tudomásul vettem. Hirtelen fürdőzési késztetésem támadt. Le akartak beszélni a vízbemenési szándékomról, sikertelenül. Daniel azt harsogta, hogy meg fogsz halni, meg fogsz halni. Mondtam, hogy nem, mert én tudok úszni. Még részegen is, és nem megyek olyan mélyre. De nekem most úsznom kell. Úgy éreztem, hogy a víz majd egy kicsit visszajózanít, mielőtt hülyeséget csinálnék. Későbbiekben rájöttök majd, hogy ebben tévedtem. Nekivetkőztem, és bugyiban belegázoltam a Balatonba. Közben fennhangon és folyamatosan győzködtem őket, hogy jöjjenek be úszni, mert nagyon jó a víz et cetera et cetera. Daniel a maga részéről úgy döntött, hogy momentán nem tud úszni, Robert meg úgy, hogy akkor most megmenti az életemet. Ő is nekivetkőzött hát, és elindult. Innentől minden úgy volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Beledugta a lábát, és megállapította, hogy egész hideg. Mondtam, hogy dehogyis, nagyon jó, gyere, add a kezed. No igen. Adta a kezét, és behúztam a vízbe. Kicsit beljebb mentünk, de csak két-három méterre voltunk a lépcsőtől. Didergősen átölelt, és megcsókolt. Aztán alig bírtuk abbahagyni. Bár részemről inkább a barátját preferáltam volna, de végül is így is jó volt, mert ő is eléggé megtette a hatását. Daniel egy idő után már aggódni kezdet odakint, és sürgette a kimenetelünket.Nagy nehezen elváltunk egymástól, és kimentünk. Én nem éreztem hidegnek a levegőt, így csak leültem a kőre, eltakartam magam és száradozás közben megállapítottam, hogy cseppet sem lettem józanabb, sőt, ha lehet, még kótyagosabban érzem magam. A fiúk közben fényképeszkedtek. Pontosabban Daniel fényképezte a mindenféle kompromittáló pózba merevedett Robertet, és közben baromira röhögtek. Mintha ott sem lettem volna. Amikor a bőröm már nagyrészt száraz volt behemperedtem a fűbe és a csillagok bámulásába fogtam. Aztán félpornó képek készültek újdonsült lovagomról, ugyanis levette a vizes gatyát, és felvett egy pólót. A táskában való kotorászás közben előhalászott egy pulcsit, és odadobta nekem, hogy vegyem fel. Nem volt kedvem hozzá, erre kórusban könyörögni kezdtek, hogy gondoljam meg magam. Felöltöttem hát a ruhadarabot, hogy megnyugodjanak, és meglepetésemre igen jól esett. Nagyon jó meleg és kényelmes darab volt. akkor felálltam a párkányra és onnan néztem hogy mit csinálnak. Mikor már nem bírtam tovább nézni, ráadtam Roberte a nadrágomat, az egyik kedvencemet: a batikolt lapnadrágomat. Érdekes látványt nyújtott, ezt is megörökítették hát. Aztán Daniel elkezdett valamit bogarászni a lépcsőnél, és Robert odajött és átölelt és megcsókolt. Erre langaléta barátja hirtelen megfordult és meglepődve kérdezte, hogy -Ti csókolóztatok???. Bár értettem volna, hogy akkor Robert mit válaszolt...Talán okosabb lettem volna tőle egy kicsit. Végül levetette a kényelmetlen nadrágot, de ráadtam a strandkendőmet, ez az egész folyamat szintén le lett kapva. Elindultunk hazafelé, fáradtan, részegen, miegymásosan (...), és Robert megfogta a kezem, és rendkívül feldobottnak tűnt. Amikor ideértünk a házhoz el akartam búcsúzni, de ő húzott magával, hogy menjek át hozzájuk. No nem tudom, ezt hogyan gondolta, végül belementem, mert nem akartam nálahagyni az egyetlen strandkendőmet, és csak nem téphettem le róla az egyetlen takaróját az utca közepén. Ráadásul a pulcsija még mindig rajtam volt, ami alatt meg nekem nem volt semmi ruhadarab. Továbbmentem velük, de ismét kétes érzéseim voltak a rám váró kalanddal kapcsolatban. Amikor odaértünk hozzájuk, én egyből vécére mentem, a colos pizsibe bújt és lefeküdt, lovagom szintén ruhát váltott. Na jó, ez így nem igaz, inkább csak vetkőzött. Beinvitált a szobájába, és én leültem az ágyára. Rágyújtottunk egy-egy cigire, ő elfeküdt az ágyon, és lehúzott maga mellé. Amikor elszívtuk, leoltotta a villanyt, annak ellenére, hogy mondtam neki, hogy haza kell mennem, mert ha anyu reggel nem talál otthon, biztos, hogy kinyír, bezár, többé nem mehetek sehova stb. Ó -jött a válasz-, még csak negyed négy van. Aha. Tényleg annyi volt. Végül megtört az ellenállásom, noha nem teljesen, hiszen őt is felkészületlenül érte az afférunk, azaz nem volt nála búvárcucc. Azért valamennyire belemelegedtünk egymásba, de végül észhez tértem, és határozottan visszautasítottam, elmondtam neki, hogy nem vagyok abban a helyezetben, hogy bébit hozzak a világra, és gondolom ő sem szeretne ilyesmibe keveredni egy idegen országban. Belátta igazamat, és végül megkért, hogy akkor csak cirógassam a hátát. Így telt el egy rövid idő, aztán újra próbálkozott, és én megint majdnem elvesztettem a fejem, de végül megint magamhoz tértem. Ekkor jött a pálfordulás idillikus hangulatunkra. Elmászott egy cigiért, szinte hátat fordított nekem, végül mégsem, de annyira jellemzően férfiul viselkedett, hogy sikítani tudtam volna. Egy darabig feküdtünk még egymás mellet, majd észrevettem, hogy derül az ég. Ő már félig-meddig aludt, amikor én kipattantam az ágyból, és biztosítottam, hogy csak a kapuig kéne kikísérnie, hogy bezárhassa azt utánam. Sebes öltözködésbe kezdtem, szerencsére mindenemet megtaláltam. Erre ő is komótosan öltözködéshez látott, és én kint álltam az ajtóban, amikor láttam, hogy komolyan gondolta, hogy ő majd hazafurikáz engem. Eléggé megrémültem, pláne, hogy egy szót sem szólt, némán engedett ki a bejárati ajtón és a kapun, ugyanígy nyitotta ki nekem az ajtót a kocsiban. Ismertettem vele azon álláspontomat, miszerint ez nem egy bajnok ötlet, mivel ivott is, fáradt is, kis hazánkban zéró tolerancia van és az ördög nem alszik. Erre csak legyintett, és bevágódott a kocsiba. Mit volt mit tenni, én is beültem hát, és elindultunk. Ahogy ráadta a gyújtást egyből elkezdett bömbölni valami disco-zene, amitől azt hittem, hogy kalapáccsal ütik a fejem, amiből előzőleg az agyamat már eltávolították, és jelenleg egy mosógépben centrifugázik. Megérdeklődtem, hogy nem lehetne-e esetleg kikapcsolni -Szó sem lehet róla-, vagy legalább egy kicsit lehalkítani. Ezt nagy kegyesen megtette a kedvemért. Amikor a házhoz értünk járó motorral álltunk, és megbeszéltük, hogy ma este nyolckor találkozunk a Patkónál. Végül negyed hatkor ágyba kerültem, miután felhúztam a 14. vonalat a 'dicsőségfalamra'. Egész nap jó kedvem volt, és izgatott is voltam, bár tudtam, hogy mindketten részegek voltunk, és azzal is tisztában voltam, hogy valószínüleg minden úgy lesz, mintha mi sem történt volna, de nem tört le a tudat, hisz így Daniel sem érezte volna kizárva magát. Lementem nyolcra a kocsmához, és nekálltam várni megint. Fél kilenckor felvetettem magamnak, hogy mi van, ha félreértettük egymást, és a mólóhoz beszéltük meg, mint tegnap. Elzarándokoltam hát oda, de nem voltak sehol. Visszatértem törzshelyünkhöz, mászkáltam fel-alá, nem történ semmi. Elindultam hazafelé, azzal a hatáozott szándékkal, hogy megnézem, ég-e náluk a villany, hisz, mint mondtam, ma átköltöztek két vagy három házra tőlem. Hogy hogynem, ment a tévé a szobában. Na, itt impotenskedtem egy 5-10 percet, végül becsöngettem. Robert kijött a kapuhoz, és rettentő kínos 10 vagy 15 perc következett. Eléggé szakadt állapotban volt, látszott, hogy megviselte a tegnapi mulatozás. Itt jött pályafutásom csúcspontja: megpróbáltam úgy megkérdezni, hogy mégis hol a fészkes bánatban voltak, úgy, hogy ne tűnjön felelősségrevonásnak, hisztisnek, de mégis éreztessem, hogy ezt nem lehet velem csinálni és megőrizzem az eddig kialakult barátságos kapcsolatot. Nem tudom, mennyi értelme volt az előző mondatnak, mindenesetre eléggé vegyes érzelmeim voltak, amiket nehéz volt kontrollálni, nem tudom azt sem továbbá, hogy ez mennyire sikerült. Próbáltam őszinte lenni, elmondtam, hogy azt gondoltam, nem akarnak már velem találkozni, erre persze azt mondta, hogy nem, dehogy, csak nagyon későn vacsiztak, és őszintén szólva elfelejtette, hogy mit beszéltünk meg, vagy hogy megbeszéltünk valamit egyáltalán. Hosszú szünet. Még egy kis szünet. Elkezdtünk a lecsófesztiválról diskurálni, ami holnap lesz. Meg szóba került a Sóos-hegy meglátogatása is, és őszintén meglepődtem, hogy még mindig el szeretnének jönni velem. Arra nagyon ügyeltem, hogy mindig t/2-ben maradjak, nehogy valami személyes is kerüljön a beszélgetésbe. Egy fél mondattal beinvitált hozzájuk, de ezt inkább eleresztettem a fülem mellett, mert úgy gondolom, csak udvariasságból ajánlotta fel. Határozottan kijelentette viszont, hogy ma nincs kedvük sehovase menni, mert fáradtak, és végre van német tévéjük, és épp bajnokok ligáját néznek, amit már nagyon vártak, úgyhogy szó sem lehet arról, hogy ők ma este kimozduljanak. Megkérdezte, hogy én mit csinálok ma este, de érzésem szerint pusztán felebaráti érdeklődésből. Itt beismerem, hogy megpróbáltam kicsit szánandónak tűnni, és mondtam, hogy hááát, a partra egyedül nem akarok lemenni, úgyhogy valószínüleg akkor hazamegyek és tévézek vagy olvasok. Egy kicsit nyitva is hagytam, hátha megismétli az invitálást, és akkor elfogadom. Sejtettem, hogy nem fogja. Aztán megint szünet. (Itt egyébként csak a hosszabakat említem meg, annak ellenére, hogy nagyon akadozott a társalgás, és folyamatosan szünetekkel tűzdeltük.) Megbeszéltük, hogy holnap este nyolc körül idejönnek hozzám, és akkor csinálunk valamit este, és jó tévézést kívántam neki (ezt eléggé sután, érzésem szerint). Végül rájöttem, mi rág belülről. Csalódás a neve, és eléggé emésztő tud lenni. Nem abban csalódtam, hogy nem esett szó a tegnap estéről, mert ezt amúgy is így terveztem, hanem ahogy ez az egész lebonyolítódott. Most már azt sem tudom, hogy még mindig elvinnének-e Siófokra, ahogy tegnap mind a ketten elhívtak. És csodák csodája, valamint persze az elmaradhatatlan Murphy: anyu elengedne velük. El sem hiszem. Persze, ez is velem történt. És ahelyett, hogy most kurva jól érezném magam itt ülök egyedül és blogolok. Kiváncsi vagyok a holnapra és a többi előre megbeszélt dolorga. És persze nem akarok rájuk tapadni. Az senkinek sem jó. De akkor miért nem mondják, hogy inkább valami mást csinálnának NÉLKÜLEM, minthogy megbeszélnek velem valamit, és nem tartják be. Jó, ez Danielre nem vonatkozik, mert lehet, hogy hozzá már el sem jutott a mai találkozás híre. Mindegy, amit eddig csináltunk együtt az tök jó volt. Reménykedem benne, hogy sikerül még überelnük ezt, ha nem, akkor boldogan emlékszem majd vissza erre a két éjszakára. És úgyis jövőhéten megyek már haza. Nem sokat számít már. Ó, basszus, dehogynem számít, hát kit akarok én meggyőzni???Mindegy, azt hiszem, most lefekszem. Holnap meg majd meglátjuk, mi lesz. Ha mást nem, felmegyek egyedül a hegyre. És szépen kigyönyörködöm magam a panorámában. Hát, ez most egy időre elegendő mennyiség, és jól össze is foglalja az utóbbi időben történteket. Akik részt vettek ezeknek a szép estéknek és napoknak az emlékezetessé tételében, ezúton is köszönönök mindent. És a titkos dolgokért is. Az is jó volt. Csakhát nem lehet itten mindent büntetlenül közzé tenni. :P A titkaim legalább megmaradnak. Most egészen felvidultam :):)