(L)Tomi(L) /Az év kitolása!!/

Ma szörnyű napom volt. Igazából a tegnap estével kezdődött, amikor elmentem Supernem koncertre, és kiderült, hogy Edda van. Na szép,legalább sétáltam egyet. A pláne benne az, hogy jövőhét vasárnap lesz ZPben, amikor a törölközőnap is lesz, szóval most aztán dilemmában vagyok, bár én inkább a törcsi felé hajlok. Még nem tudom. Na mindegy, majd eldől. Aztán ma enyhe gyomorgörccsel mentem be a suliba. Na mi lesz velem? Végigunatkoztam a fizikaórát, aztán végigizgultam a tesiórát, és anyu végre-valahára megérkezett. Elmentünk az ofőhöz, aki közölte, hogy három napnál több hiányzás már nem az ő hatásköre, és keressük meg vele az igazgatót. Itt az öklömnyire zsugorodott gyomrom felugrott a torkomba, ahol gombócot képezve akadályozta, vagyis inkább megnehezítette automatikus létfenntartási kísérleteimet. Megvártuk az igazgatót, és folyt rólam a víz, és tördeltem a kezem, és nagyon-nagyon izgultam, hogy mostaztán mi lesz velem. Nekiállt akadékoskodni,hogy hamarabb kellett volna szólni, előre el kell kérni a diákot az iskolából, és adjak neki egy telefonszámot. Remegő hangon lediktáltam a számot, amiről legutóbb hívtak, és amit 10 perccel azelőtt anyu is felhívott. Naná, hogy amikor Szakáll hívta hangpostára kapcsolt (egyébként megértem). Lázas gondolkodás, kapkodás, keresés, és találtam egy másik számot a telefonomban. Gyorsan lediktáltam, az meg sípolni tudott csak. Szééép. Anyu megpróbálta a sajátjáról az első számot, csodák csodájára neki működött. Szakáll jól leteremtette a diszpécser csajszit (nyugodjék békében), és szidott engem is egy versnyit. Aztán barátságosan megérdeklődte, hogy miért is nem vagyok órán, én meg persze a kézenfekő választ adtam: mert vele beszélek. Erre leüvöltött, hogy menjek fel órára. Fantasztikus. Felmentem. Végiggörcsöltem az irodalomórát, aztán a matekot, aztán megint egy irodalmat.

Nekiálltam keresni Czubort, hát nem találtam. Már vagy 10 perce sétálgattam fel és alá a tanári előtt, amikor meguntam (vagy elpattant egy ideg az agyamban), és lementem a tankonyhára. Végigjártam az egészet keresztbe-kasul, míg végül hátul, a menzakonyha mögötti kis személyzeti kávézó-dohányzóban a sarokban ülve rátaláltam. 'Nocsak, Roberta, megtaláltál?' 'Hát ii-igen...' 'És mondd csak, NEM KÉT SZÜNETTEL EZELŐTT KELLETT VOLNA MEGKERESNED?????' Azt hittem, ezen a ponton tényleg elájulok. 'H-hát azt h-hittem, hogy...szóval én úgy emlékeztem...nem most kellett lejönnöm?' Az egyszerű válasz: 'NEM'. Széép, mi lesz most velem, tuti megszívat elfelejthetek mindent de tényleg, végem, kaput, kampec stb. Még szidott egy strófányit meg kiabált, aztán végül azt mondta: 'Na húzzál innen, ne is lássalak már a héten!' Én nem is vártam a távozással. Kimentem, és 500$os vigyorral, szivárgó könnyekkel (az átélt idegesség, és a testem feletti kontroll hirtelen megszűnése miatt) sétáltam végig a tankonyhákra vezető folyosón. Aztán gyorsan felmentem, szóltam Sturminak, feldzsaltam a cuccomért, és húztam elfele.

Azért voltam ennyire ideges, mert a Média Akadémiásoknak 100%ra mondtam, hogy megyek, amikor még semmilyen tanár vagy igazgató nem tudott a kis akciómról. Azért voltam ilyen ideges, mert nagyon úgy tűnt, hogy ha most nem jelenek meg, több munkára tutira nem hívnak. Azért voltam ennyire zaklatott, mert nem láttam sok esélyt arra, hogy elengednek. Pedig DE.

Kiértem a Moszkvára, kényelmesen dohányozgattam egy sort, felmértem a törpieket. Az úton nem sok említésre méltó történt, csupáncsak annyi,hogy a Moszkván 20percet várakoztam a tűző napon, aztán a Budapest vége, Budakeszi táblánál 1 órát voltunk a tűző napon, aztán végre odaértünk, akkor még 20 percet vártunk, mire egyáltalán a próbaterembe mentünk.

SAKKOR. Beléptem, és megláttam. Megláttam, és belészerettem. Kész, végem volt, padlót fogtam egyből. Ha szerelmes lettem volna még Reinerbe, lehet, hogy rövidúton lemondtam volna róla. Még mindig nem találok szavakat. Először csak egy villanásra láttam. Aztán meghallottam a hangját. Aztán láttam táncolni. Csillagszemű Tündérmanóálombogárka. Nem, azt hiszem ez elég lapos kifejezés Rá. 1 órán keresztül néztük a próbájukat. Pontosabban a többiek nézték a próbát, én meg transzba esve ültem egy helyben és bámultam. Remélem, a nyálam nem csordult ki. Aztán ők átmentek az igazi stúdióba, mi meg megint egy jó 20 percet ücsörögtünk. Én csak próbáltam feldolgozni a látottakat. Aztán jött egy asszisztens, és 6 statisztát kért. Először azt hittem, rám mutatott, ezért felálltam. Kiderült, hogy a hátam mögött ülőre mutatott (jellemző), én meg csak álltam tétován. Azt mondta, najó, Ön is jöjjön (vagyis én). Átmentünk, és megint megremegtek a belső szerveim. Fekete cipő, fekete, feszes melegítőnadrág. Fekete, vállra tűrt ujjú póló, fekete NIKE hajpánt. Oldalt felnyírt sötétbarna haj, kicsit punkos, de ízlésesen. Ízléses, nem türemkedő, de LÉTEZŐ, SOKÉVES izmok. Az arcát nem tudom leírni. Lerí róla, hogy nagyon okos, jó a humora, és...és az a valami. Valami, ami azonnal megfog, ha ránézel egy emberre. Fény a szemében? Igen, azt hiszem, így szokták mondani. Olyan csintalan, rafkós fény.Vagány, lezser. Intelligens. És cseles. Nagyon-nagyon cseles. Játékos. A szeme folyamatosan mosolyog. Imádja,amit csinál; ahogy elnéztem az arcát tánc közben...Átszellemül, látszik,hogy nincs körülötte semmi ilyenkor. Csak csinálja. Zsigerből. A lelkéből jön. Elvarázsolt.

Szóval 6 statiszta a szimpad két szélére. Én odakeveredtem a Csodalény mellé. Eredetileg a másik irányba indultam, aztán ott megvoltak hárman, a másik kettő ember meg már beállt, szóval teljesen az én kontrollálásomon kívül kerültem oda ahova. A feladat a következő volt: Ők az elején hangszerekkel bohóckodnak, aztán azt kidobják oldalra, amit nekünk kell elkapni. Minden táncosnak bemutatták a saját statisztáját. Odajött a koreográfus; 'Tomi', és rámutatott. Én azt hiszem ámultam egy kicsit. Hogy egy ilyen Tüneménynek ilyen földi neve van? A koreográfus és Tomi kérdőn néztek rám. És ezt így folytatták néhány pillanatig, amíg magamhoz nem tértem, és sikerült megformálnom és hangokba öntenem a nevem. Ő is elmélázott rajta egy pillanatig, valószínüleg ilyen gondolatmenetben: hogy lehet egy ilyen hétköznapi statisztának ilyen nem-hétköznapi neve?

De a mosolya is olyan szelíd és kellemes. És a vigyora élettel teli, és...és...nem tudom. Nem tudom szavakba önteni. Az egész ember egy eleven jókedv, értelem és érzelem. Mégpedig mind a legjobbik fajtából. A legfelhőtlenebb, a legmagasabb és a legszenvedélyesebb. És a szeme! Az a fény...vagy nem is tudom.

Többször elpróbáltuk a hangszerelkapósat, és mindannyiszor rámvigyorgott. Csak a gyűrűje feszélyezett,ami igaz, a bal kezén és ezüst színű volt,ám a gyűrűsujján, és karika. Nem tudom mire vélni. Végülis lényegtelen, hiszen csak egy álommanó marad (legalábbis nekem). Max az Operettszínházban megnézhetem majd néha. Merthogy ott táncol. Aztán mint mindennek, ennek is vége szakadt. És utána jött a legborzasztóbb.

Kiderült,hogy ennyi herce-hurca, cécó és kavarás után egész héten CSAK szerdán kell majd bemennem. Mindegy, hát én tutira nem megyek be a suliba. Megmondtam anyunak, és nem ellenkezett. Legalább lesz időm bőrgyogyizni, fogszabizni, meg még allergiavizsgázni is. Ennyi megrázkódtatást és megaláztatást egy nap! És most még lehet,hogy Abdelhadival is szakítunk. Szörnyű napom volt, csak egy jó volt benne. Tomi.