Ő
Megyek hazafelé, nem látok, nem hallok. Nézek magam elé, se jobbra, se balra. Elkalandozok. Már lassan megérkezem, amikor meglátlak. Ott állsz, és engem nézel. Szemedben a komolyság csalafintán csillan. Egy irányba tartunk, mégis csak a szemeddel mosolyogsz rám. Senki más nem vesz észre. Talán ott sem vagy? De, én bizonyos vagyok felőle. A hátad mögé kerülök, és te laposan pillantasz hátra. Takarásban maradok, játszom veled. Nem láthatsz, megijedsz. Hirtelen máshol bukkanok fel,mint ahol várnád. Hát ilyen is van, nézek rád mosolyogva. Elszomorítasz. Másfelé mész, mint én. Lemondó sóhallyal irányba fordulok, sűrűn visszatekintek, akárcsak Te. Felérek, leülök. Látlak elmenni egy darabon, aztán a napsugár olyan fénnyel tűz a szemembe, hogy elveszítelek. Csak várok, és várok, de nem indulhatok. Te megjelensz horizontomon, némán mellém lépsz, és elindulunk. Nem kell mondanom, tudod, hogy Terád vártam. Te pedig Rám.
A Világ
Olyan kicsi vagy és törékeny. Alig merlek megfogni. Nem számít, milyen fájdalmakat éltünk át együtt, egyáltalán nem számít, ha karomban tarthatlak, és gyönyörködhetem benned. Apró kezecskéd elveszik tenyeremben. Csak bámullak és csodállak. Hogy lehetsz az én művem? Talán mindenható vagyok, hogy meg tudtalak teremteni? Nem csupán fizikai testemből, de szívemből való vagy. Függsz tőlem, és Te is tudod, de mégsem félsz. Ember még így nem bízott bennem. Egymás nélkül nem létezhetne egyikünk sem. Lelkünk összekapcsolódott, és sosem fog elszakadni, mert összetartozunk. Nem birtokollak, és te sem teszed. Szabadon engedjük egymást, így leszünk végül örökké összeláncolva. Mit jelent az örökké? Majd Te mondod meg.
Én
Vér önti el az agyamat. Közel a préda, érzem az illatát. Milyen finom, kellemes. Verítékes a félelemtől. Még nem tudja, hogy itt vagyok, de minden percben számít rám. Védtelen, egyedül van. Nem sejti, hogy sosem fog hazaérni, ahová pedig annyira siet. Megnyalom a számat. Muszáj kivárnom az alkalmas pillanatot, addig csak elképzelem, ahogy elkapom és megszorítom. Nem hergelem tovább magam. Lopakodok. És végre valahára eljön a pillanat. Rávetem magam. Sikítani akar, hát persze, ennek is kénytelen vagyok betömni a száját. Érzem, hogy testi erőmmel fölébe tornyosulok. Tudom, hogy nem tud ellenem tenni. Próbál, persze. Aztán a szemével esdekel, könyörög. A kesztyűmmel tömöm be a száját, és térdeimmel fogom a kezeit. Két kezem a nyakára tapasztom, és érzem, ahogy egyre kevesebb erő van benne, ahogy elapad a levegő tüdejében. És igen! Végre sikerül elkapnoma pillanatot, amikor kilobban szemének utolsó fénye, ahogy a lélek és az értelem távozik a testből. Ezért dolgoztam eddig. Végre sikerrel jártam.
Te
Emlékszem, amikor először láttalak, még nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Néztük egymást félve, le-lesütve szemünket. Voltak viharaink, igen. De most itt vagyunk, és őszinte-tisztán szeretjük egymást. Nem kell hosszan magyarázni, miről beszélek, hiszen Te is érzed. Most megyünk egymás mellett, összekarolva, és érzem, testemen keresztül áramlik az élet. A Tiéd, az Enyém, a Miénk együtt. Azt gondoljuk, ezt más nem érezheti, és mindenki ezt gondolja a másikról. Hogy nem tapasztalhatja ugyanazt az örömöt, amit ők, amikor meglátják, átölelik, megérzik hogy ott az a másik ember. Aki számít, aki ért. Akivel egy nyelvet beszélsz. Nem kell mondani, tudom s tudod, hogy a Barátom vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése