Úgy szeretnék én is ilyen szép lenni! Vakító-fehér, ezerarcú, pillekönnyű. Nagy reménnyel a Mennyekben megszületni, és lassan hullani alá, ahol talán az Ígéret Földje vár. Mindegy, milyen alakú, nagyságú, de vidáman mosolygó hópehely lennék. És a rettentő hidegben indulnék útnak, ahol minden szemkápráztatóan ragyog, és nem tudni, mi van alant. Majd ugyanaz következik, mint való életemben: ahogy egyre előrébb haladok, mind lejjebb süllyedek, és arcomról olvad a mosoly. Meglátom az elterülő szürkeséget, és elönt a rettegés: itt fogom végezni? Ilyen világban? Csak lehullok a földre, és eldarál egy kocsikerék. Vagy morcos, barátságtalan arcú közmunkások söpörnek el és szórnak le sóval, nehogy tovább éljek és pompázzak. És az emberek csuklyák és esernyők alá bújnak előlem, és a lehető legkisebb bőrfelületet mutatják nekem, és pfújolnak. Nem tárják ki felém karjaikat, nem fedik fel arcukat, és nyújtják értem a nyelvüket, hogy szép halálom legyen. Szívesen landolnék egy szempillán, ahol boldog szem mosolyogna rám, és illetődötten rebegtetné pilláját, és én billegő lepkének képzelhetném magam, aki a tavaszt hirdeti. Nem, és nem. Dacosan nem várnak itt engem. Nem szeretnek, nyafognak, és a meleg szobákban várják, hogy társaimmal először szépen bebarnuljunk/feketedjünk, és az idő múlásával felszáradjunk, mint a könnycsepp. És rövid életünknek befellegzett. A mai nap tanulsága: elmenni-elbeszélni egymás mellett nem vezet jóra, és álmokat törhet meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése