Elmélkedés

Már megint jóól elhanyagoltam a blogom, pedig mennyi mennyi közzététlen képem van! Jaj-jaj, valamikor rá kell vennem magam. Más. Ezennel ismét egy bizonyos fokú absztinenciát fogadok. Múlt héten csütörtökön és szombaton is részeg voltam, és...szóval csütörtökön érdekes témákat feszegettünk Ákosunkkal (alias Béla...ez egy hosszú történet). Szombaton meg...szombaton kicsit elkollabálgattam a hideg kövön Kenesén, amikor Imolcival meglátogattuk a Pokol nevű legújabb, legmájerebb helyet a faluban. Nos, érdekes volt, nem olyan, mint egy pesti szórakozóhely, amiket én megszoktam, bár igyekszik emlékeztetni rá. Ma -mivel nem matekérettségit írtam- volt időm elmenni a Pannóniába (vagyis a Kék iskolába, jobb híján) és beszélgetni kicsit Anna nénivel Mariann nénivel, Margó nénivel és Klári nénivel is találkoztam. Tök jó volt, olyan büszkék voltak rám, és úgy szeretnék megint általános iskolás lenni! Ahol már ki voltunk készülve attól, ha hét óránk volt. Ma már jó napnak számít, ha csak hét órám van. Ha összevetem, a középiskola a tanárok részéről, az általános a diákok részéről megalázóbb. Egyik sem felemelő, de ha lehetne, inkább a diákok megvetését választanám. Sajnos, nem választhatok, így lehet, hogy tanulni kéne. Még van egy évem érettségiig. Érdekes, így leírva, kimondva, megfogalmazva rengeteg időnek tűnik. Egy év? Azalatt még egy csomó minden történhet, az még nagyon-nagyon sok. Aha. A faxt. Valahogy érzem, hogy baromi gyorsan el fog múlni, gyorsabban, mint eddig bármelyik év bármelyik iskolában. Most itt ülök, és egyszercsak azon kapom magam, hogy holnap érettségi. De miért paráztatnak már kilencediktől ezzel? Anyukám mesélte, hogy az ő idejükben harmadik év vége felé 'hallottak' először az érettségiről. (Nyilvánvalóan tudták, mi az, és hogy jönni fog, de nem traktálták őket folyamatosan ezzel). Szóval én már nem tudom, mit gondoljak, most kéét választásom van: vagy bemegyek a szobába, és olvasok (Mennyből a csontváz) vagy ittmaradok, és kidolgozom I. Nagy Péter cárt. Szerintem tudom mi lesz. Éppen ezért valamelyik nap, amikor voltam a mamánál, lezsíroztam vele, hogy jövőre az érettségikor kiköltözöm hozzá három napra. Ott aztán nem leszek háborgatva. Három nap tiszta fegyelem. Este nyolckor fekvés, előtte szigorúan tanulás, másnap időben kelés, reggeli, kávé és mehetek is vizsgázni. Remek lesz! Ma volam ám az ovimban is. Sajnos, egyik volt óvónénimmel sem találkoztam, és látnom kellett: az enyémet összevonták a mellette lévővel. Ez igen érzékenyen érintett. Semmi sem úgy nézett már ki, mint anno. Emlékszem, a két óvoda udva egy szoborsorral és padokkal volt elválasztva. A másik rész volt a 'Sötét oldal', ahova nem szabadott átmenni. A nagyobb csoportosok mindig elmesélték a kisebb csoportosoknak, hogy azok a szobrok egykor óvodások voltak, akik megpróbáltak átkelni a másik oldalra. Annyira emlékszem erre a legendára! Lehet, hogy nyúl vagyok, de egyszer sem próbáltam átszökni a másik oldalra. Hogyisne, hogy még mindig az oviudvaron domborítsak? Ja igen, a szobrok még mindig megvannak. De semmi sem a régi. Ahol mi mentünk be, az a bejárat le van zárva. Szomorú, nagyon szomorú dolgok ezek. Ma teljesen elérzékenyültem. Jaj nekem, és mennyire nem szeretnék középiskolába járni!! Még egy év. Na ilyen távlatból kifejezhetetlenül soknak tűnik. Pluszban azt is eldózerolják, miután mi végzünk. Ez a sorsa mindennek? Csak pusztulást hagyok magam után. Ugye, az ovi is teljesen átváltozott, az udvart teljesen átrendezték. A Pannóniáról ne is beszéljünk...A Gundel meg? Azt úgy, ahogy van lebontják és bevásárlóközpontot létesítenek a helyén. Minden, ahonnan elballagok, lebontásra ítéltetik. Azért ez hízelgő is, hiszen, ugye, miután már ÉN elmentem onnan, sosem lesz újra régi, úgyhogy végezni kell vele. Na jó, ez csak humor volt. Érdekes, de humor. A képekkel még tartozom...