Őszintén

Hol is kezdjem? Egész nap ennek a bejegyzésnek a megszülésén agyaltam, de azt hiszem, ha kiírom magamból, kicsit segítek. Mások ilyenkor rajzolnak, festenek, énekelnek, én írok. Miért is nem csináltam mára programot? Ja igen. Mert mozi volt betervezve. Nem is akárkivel. Egy hete ilyenkor csak a műtét fájdalmai árnyékolták a boldogságomat. De azt gondoltam, Valaki hazavár. Szerdán menjünk moziba, mert akkor még nincs káosz a moziműsoban. Mert csütörtökön sosem lehet tudni biztosan, hogy mit is fognak adni, és nem is lehet előre tervezni. Hihetetlenül boldog voltam, nem is tudtam, hogy lehet a szerelem fájdalmas. Azt hittem, végre találtam valakit, aki tökéletes. Inellektuálisan sosem találtam még nála hozzám közelebb álló embert. Két hét volt az egész, két hét felhőtlenség. Aztán persze mindenki jött a közhelyekkel. A családommal az élen, akik mindaddig odáig voltak érte az én elmesélésem alapján. Közhelyek. Mennyire utálom őket! Rájöttem, azért találtam tökéletesnek, mert nagyon hasonlít hozzám. Ezzel nem azt mondom, hogy én aztán ilyen jó vagyok, hanem azt, hogy a kommunikáció, az érzések voltak hibátlanok. A megnyilvánulások. Azt gondoltam: 'Hé, végre itt egy ember, aki nem egy lepukkant rocker, akinek tényleg van valamije, aki megfog, és átjár, és odavan értem!' Hihetetlennek tartottam mindezt, és ami a legjobban vonzott benne, az olyasvalami, amit úgy hívnak: PRESZTIZS. Ez az, ami eddig hiányzott, és ez az, ami új volt. Persze az is sokszor felötlött bennem, hogy mit is akar tőlem egy komoly felnőtt ember, aki tényleg tudja, hogy mi a helyzet, tisztában van azokkal a dolgokkal, amiket eddig kerestem a potenciális partnerjelöltekben. Mondhatom, egyik sem felelt meg ennek, de nem tudtam valójában mi is az. Presztizs. Élvezettel ízlelgetem ezt a szót, ez az amire vágytam. Presztizs. Ez az, ami nélkül hímnemű mostantól a közelembe sem juthat. És végül ez az, ami a végemet jelenti. Mert mostmár tényleg elhiszem: NINCS tökéletes pár számomra. Eddigi tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy nincs mégegy olyan FÉRFI, aki mindezen tulajdonságokkal rendelkezik, és érdeklem is. 18 éves csitri vagyok, mit vártam Tőle? Még jó, hogy két hét után rámunt. Csak reménykedtem, vagy, mint ahogyan azt már korábban említettem, bizakodtam. Hiába: rá kellett jönnöm, hogy egy nyomorult szikra kicsiholására is alkalmatlan vagyok. Mert ha alkalmas lennék, most bőszen készülődnék moziba menni, és énekelgetnék közben, és a ruháimat próbálgatnám. Persze biztos vagyok benne, hogy a fenenagy önbizalmam is szerepet játszik ebben. Ha nem hitettem volna el magammal, hogy igenis vonzó vagyok, és csinos, és bájos, és humoros, és igenis van mit szeretni rajtam, akkor nem csalódtam volna ekkorát. De elkövettem ezt a hibát, és most szürcsölgetem a levét. Nem nagy élvezettel, ezt hozzátenném. Ilyeneket hallgatok: ne sírj, majd jön másik, nem érdemel meg téged, nem is illett hozzád, sokkal jobb jár neked stb stb. A gyűlölt, utált közhelyek. Én nem így látom. Akkor most összefoglalnám: soha, senki nem szakított még velem. Ennek az első, csúfos esetnek három fő kiváltó oka volt: 1. A szikra teljes, mindennemű hiánya. 2. A presztizs. Hogy gondolhattam, hogy hihettem el, hogy egy ilyen ember életébe beleférek? 3. A természetes adottságaim. Velem nem lehet megjelenni valahol, és bemutatni, mint a bájos, ifjú barátnőt. Persze, bájos, ifjú barátnő, akinek még foga sincsen. Nem tudok úgy viselkedni, hogy beleférjek az ő társaságába csúnyán szólva kasztjába. Neki presztizse van. Amikor szakított velem, és befejezte a mondókáját az okról, hosszan nézett rám, tanulmányozta a vonásaimat, az arcomat, hátha kiszed belőle valamit. Hagytam neki, azonkívül kerestem a megfelelő választ ahhelyett, hogy 'Pedig már épp kezdtelek megkedvelni.' Ezt túl epésnek, bunkónak, cinikusnak tartottam. Jobb híján mégis ezt mondtam, rágyújtottam, és nekiálltam csillagászati megfigyeléseket végezni. Nem az eget láttam, természetesen. Azt láttam, amint utoljára megcsókolt. Buta voltam, akkor, hogy sejthettem volna, hogy akkor, az a kedd este az lesz a vége az egésznek? Hogy akkor már erőst emésztgette magát a szakítás miatt. De akkor lenne pár kérdésem: miért hívott moziba, ha tudta, hogy szakítani fog velem, és sosem jutunk el végül a filmvetítődébe? Kímélni akart, hát persze. De akkor miért tervezett előre? Miért ígérte még pénteken is, amikor megtudta, hogy nem fogyaszthatok tejterméket, hogy majd csinál nekem banánturmixot szójatejből, ha már tudta,hogy nem fog? Miért miért miért? Én elhittem mindent, annak ellenére, amik eddig történtek velem. Azt hittem, végre valaki. Olyan boldog voltam. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet szerelmi bánatba esni, mikor olyan szép ez az egész? És hol tartok most? Hogy álomba sírom magam. Hogy gyanútlanul ülök a villamoson, és szivárogni kezdenek a könnyeim. Hogy a Jászainál, amikor leszállok a troliról, kutatok az emberek között. Nem lesz még egy ilyen, tudom. Nem is akarok másikat. Megint egy közhelyet kapok válaszul: ez most természetes, majd idővel jön másik, vagy kell másik. Mindenki ízlése szerint fejezi be. Nanem. Nem kell másik, nem nem nem. Azt is megkaptam, hogy mitől vagyok úgy oda, hiszen CSAK két hét volt az egész. És itt újból képbe jön a szikra. Megszeretni valakit egy pillanat műve. Nem két hét vagy egy hónap vagy egy év. Egy pillanat az egész. Nála ez a pillanat hiányzott. Nálam nem hiányzott. Egy arc lebeg előttem, egy illat van az orromban, rengeteg mozdulat nyoma a bőrömön, szavak a fülemben,SMSek a telefonomban. Emlékképek a fejemben kifeszített vásznon. Ez maradt belőle, de ismerős! Nem akarok mégegyszer találkozni ezzel az érzéssel, amit csak így hívnék, összefoglaló néven: UTÁNA. Ezzel sajnos együtt jár az ELŐTTE is, ami a legtöbb embert (így engem is) illatos ködfelhőbe burkol a szennyes világtól, és feledteti vele az elővigyázatosságot, és az utánát. Mostmár jobban kéne lennem, azt hiszem, mindent leírtam. Össze-vissza, rendszertelenül, de leírtam. És mégsem vagyok jobban. Nem érzem azt, mint máskor, hogy most aztán megmondtam a világnak, átakasztottam a vállára a gondom, nem kell vele többet foglalkoznom. Talán zenélnem kéne. Az kifejezőbb. Kár, hogy a muzikalitás minden formája távol áll tőlem. Így maradnak a betűk, amik néha kemény szavakat szülnek, néha könnyedén játszom velük. Most izzadtságcseppeimet jelképezik. Minden egyes betűvel megküzdöttem, ami itt szerepel. Könnycseppek is egyben. De nem az összes, aminek birtokában vagyok, jönni fog még. Ma este, holnap, holnapután, a villamoson, metrón, az utcán sétálva, bárhol. Mintha atomtámadástól tartanék. Oda a büszkeségem. Fél Budapest látta az érzelmi kitöréseimet, nem palástolhatom tovább őket. Flörtölgetek a gondolattal, hogy beolvadok a hétköznapi emberek szürke masszájába. Megtanulom az összes sztárocska nevét, reggeltől estig a tévével butítom magam, és hozzászólok az általam eddig lenézett emberek tartalmatlan beszélgetéseihez a legújabb botrányokról, megbotránkozom rajta, és falom, tömöm magamba az ilyen mocskokat. Ennek is van értelme, eddig nem tudtam, de most megvilágosodtam: addig sem kell a saját tyúkszaros életünkkel törődnünk, élhetjük másokéit. A kiállított majmok boldogtalan, elkeseredett cselekedeteit. Micsoda mulatság lesz! Alig várom, csak előbb le kell győznöm a folyamatos émelygést, ami számomra ezzel jár.Nem tudok többet kisajtolni magamból, egyelőre. Még várom a csodát.