Találtam néhány régebbi képet a fényképezőmön, és most publikálni fogom őket. Jaj, még a béketüntetéseseket sem raktam ki, és most nem is fogom, de ígérem! Idő, idő, idő. Visszatérve az előző bejegyzés végéhez, hát igen. Még mindig nem vagyok magamnál, odavagyok ezért a fiúért. És ez a bizonytalanság megöl! Bár megtettem az első lépést: írtam Attilának, hogy menjünk még egy kört ezzel a pipázós-pokrócos témával, hátha bejön. Ha visszautasító válasz jön erre a kérésre, akkor kitálalok, mert feltételezem, hogy nem olvasták el a blogom, így rejtve maradt a lelkemben dúló káosz. Nem kéne belelovalnom magam, tényleg. Most így visszagondolva, azt hiszem, illuminált lehettem, amikor feltettem az indiszkrét kérdést. Igen. És még az is benne volt, hogy akkor még nem tudtam, hogy ennyire tetszik nekem, és bánni fogom a cselekedetem. Jaj, Istenem, most vajon mit gondol rólam? És amiket mesélgettem a dugipajtásaimról...Hát azt hiszem, ezt nem kellett volna megosztanom velük. Tény hogy vannak, viszont már rég nem használom őket. Igen, Ádám előtt pár hónappal hívtam fel utoljára valamelyiket. Már kb. egy éve 'tiszta' vagyok, és nem ribanckodom (leszámítva az affért azzal a Tamás nevű vízvezeték-szerelővel), és nekem tényleg nem (csak) fizikailag kell, hanem azt gondolom, hogy egy egészséges párkapcsolat is működhetne közöttünk. Nyilván ez az elmélet egyből ki van gáncsolva, ha van párja. Amit tiszteletben tartok, csak rosszul esik. Én már tényleg nem tudom mit gondoljak. Feltételezem, rossz hatással van rám az, hogy itt vagyok Balatonon harmadik napja elzárva a 'civilizáció'-tól, teljesen magamra és a kis gondolataimra utalva. Ilyenkor minden megfordul az ember fejében. Ráadásul beteg is vagyok. Hangom az nincs, az sem sok, és fáj a torkom és nincs méz, tehát egyedül a paranormális erőmben bízhatok, bár tisztában vagyok azzal, hogy Nem Vagyok Jedi. Ezt a tényt nehéz feldolgozni. Mint azt is, hogy szinte semmi személyeset nem tudok valakiről, megint idealizálok, és mégis meg vagyok halva utána. Hát én nem tudok kigazodni a női lelken. Főleg a sajátomon nem.Holnap végre eljön az a nap, amikor hazamehetek.Szívem szerint már holnapra kihívnám a srácokat, dehát valami előtt egy nappal szólni!? Nem akarom elcseszni ezt a dolgot, mert fontos nekem, és nagyon bízom benne, hogy legalább egy találkozást sikerül összehozni.Akkor legalább lesz alkalmam kipuhatolni a dolgokat, szépen csendben, pofáraesés nélkül.Muszáj tenni valamit, mert így nem maradhatok. Most megint nem írtam eddig semmi értelmeset, csak folyamatosan írnom kell, hogy ne unatkozzam, amíg a gép tölti fel a képeket. Sikerült egy-egy szép tájképet készíteni, remélem, a tisztelt Nagyérdeműnek is tetszeni fognak. Nórival voltunk egyébként sétálni, már nagyon rég találkoztam vele, és ő sem csücsült a babérjain, amíg nem találkoztunk. Nem teregetem ki a magánéletüket, legyen elég annyi, hogy én mindig is mondtam, hogy Imoláék családja, és az egész Kenesét behálózó ügyeik furcsák így városi szemmel nézve. Ez egy nagyon egyhe szó erre. Feltűnően eltérő a városi és a falusi gondolkodásmód, amióta ismerem őket ezt tudom. De én úgy érzem, jobb városinak lenni. Ők meg nyilván azt, hogy falusinak jobb lenni. Már tényleg semmi értelmesről nem írok, csak ilyen kis össze-visszaságokat. Azt hiszem, játszom valamit inkább, amíg a gép dolgozik.
Több szögből is, igen
De itt már az eredmény látható: Sikerült, és rendben van! Mégsem vagyok reménytelen :D
Egy sorozat az édesen alvó dögöcskéről (L)
És innentől pedig a mai balatoni képek, íme:
Szerintem ez nagyon aranyos!! :)
1 megjegyzés:
Szióka!
Bocsi, hogy nem álltam meg Kenesén, de ha meghallod a történetemet, szerintem teljes mértékben meg fogod érteni!
Mikor találkozunk?
Pusza
Megjegyzés küldése