Sok napig nem voltam netközelben, de most végre tudom folytatni. Szóval. Egyszercsak vége lett annak a borzalmas ricsajnak, és a 'zenekar' eltakarodott a színpadról. Újra felzendültek a már jól ismert dalocskák, amikre semmilyen reakció nem érkezett senkitől. Álltunk a helyünkön, és megint nem történt semmi. Ezek után felzúdulást keltett, amikor egy hatalmas fekete függöny jellegű dolog ereszkedett elénk. Rajta a felirat (kb. 2 m magas, fehér betűkkel): ACHTUNG! JÄZZ! Nem volt eredménye az ujjongásnak, mert ezután megint egy csomó ideig nem történt semmi. Én már haza akartam menni. Fájt mindenem, feszített a nadrág a pohár miatt, nem kaptam levegőt, kiszáradtam. Határozottan nem volt kielégítve a komfortigényem, azt hiszem. Nagyon sokára egyszercsak felcsendült a Himmelblau dallama. Mindenki megörült, ami természetesen egy újabb összenyomást eredményezett. A függöny még mindig nem ment fel vagy le vagy valahova, csak hallottuk a zenét. És a számnak a háromnegyede így ment le. Aztán egy nagyszabású füstös-fényes effekt kíséretében a függöny alázuhant, és a szerencsések megláthatták Őket. Én nem voltam az. Csak hallottam, és szorongattam Bari kezét. Egyszer egy kar és egy fej között megláttam Farin fejét, és nagyon megörültem a szerencsémnek. Összenyomorgatva hallgattam a Hip Hip Hurrat, a Lied von Scheiternt meg még egy párat, amit már nem tudtam felfogni. Láttam Barin, hogy ő is kikészült, odafordultam, és megfújkáltam az arcát. Aztán eljött az a döntés, amit nagyon nehezen hoztam meg. Megszorítottam a kezét, és azt mondtam, hogy nem tudunk együtt maradni. Minden egyes szónál szorítottam egyet a kezén, így nyomatékosítva a mondandómat. Egyetértett velem, és akkor vettem észra, hogy a kéz, amit szorongattam szőrös, kisebb a körme, és nagyobb Bariénál. Az arcom elé tartottam, és kiderült, hogy egy srác bal kezét tartom az én jobbomban. Bari is felemelte,amit ő fogott,ami a srác jobbik feléhez tartozott. Szegényt jól kifordítottuk, de ő csak énekelt, és észre sem vette, hogy mindkét mellső végtagját másfelé csavargatjuk.Aztán elengedtük a gyereket, és Barit elsodorták. Én visszanyomódtam előre, és onnantól kezdve félig voltam csak magamnál. Csak sodródtam. Egyre emlékszem, hogy felcsendült a Deine Schuld. De mást nem sikerült felismernem. Löktek ide-oda. Egyszer, az rémlik, rámarkoltam egy férfiasságra, de 'tök' véletlen volt (pff). Elkezdtem tanakodni magamban. Mérlegeltem. Ezt a napot, ezt az esét vártam karácsony óta, itt vagyok, eljutottam, ki tudja, legközelebb mikor lesz ilyesmire lehetőségem,itt vagyok, és az ájulás kerülget, nem hallok, nem látok semmit, rosszul vagyok, meg akarok halni, most kezdődött a koncert,és én már azt várom, hogy vége legyen. Igen. Lelkifurdalásom volt, mert anyuék sokat dolgoztak azon, hogy ez sikerüljön. Én meg itt fogom magam, és meghalok. Na szép. A kezemben szorongattam az átvizesedett zászlót, amit előzőleg megfestettünk, és tudtam: nem lesz már lehetőségünk megmutatni, be kéne dobni a színpadra. De hogyan? A színpad előtt, és a közönség előtt is állt egy sornyi őr. Előbbiek a bedobálások megakadályozására, utóbbiak a rosszullevők kiemelésére. Aztán elájultam. Értelmem utolsó szikrájával arra gondoltam, hogy ha én itt most tényleg leesek a földre, ezeket nem érdekli, összetaposnak, meghalok. Súlyos lélektani pillanat következett: ki kell vitetnem magam. Összeszedtem minden maradék erőmet, és jelentkeztem. Előrenyomtak, és jött a megváltás. Két erős kar elkapott, és kiemelt a pokolból, hirtelen levegő tódult az arcomba, és ettől annyi energiám lett, hogy sikerült a biztonsági sor felett Rod lábához hajítani a lepedőslafrokot. Aztán se kép se hang. Arra riadtam, hogy kikötöztek egy hordágyhoz, és Dénes hajol az arcom fölé. Furcsa volt, hogy németül beszélt, én meg kicsit megráztam a fejem, és rájöttem, hogy ez nem ő, csak egy alteregója. Megkérdezte, miért vitettem ki magam, de nem tudtam neki válaszolni, csak azt hajtogattam, hogy levegő, levegő. Ezt persze nem értették. Megerőltettem az agyam: Luft, Luft. Ezt már értette, közben bevittek egy hangszigetelt orvosi szobába. kikötöztek, és egy lány elkezdett valamit mondani. Én meg nem értettem belőle semmit. Nem mintha nem tudnék németül, de akkor, abban az állapotban, nekem akár magyarul is beszélhetett volna. Valahogy kinyőgtem, hogy magyar vagyok,és vizet szeretnék kérni, ha lehet. Kaptam. És megint és megint és megint. Kb. két és fél 3 liter vizet megittam.Kérdezte a nevem, meg a születési dátumom, az előbbit még sikerült valahogy lediktálnom, de utóbbival már megszenvedtünk. Elkértem a papírt, és ráírtam, amit kellett.Éppen újabb friss vizet kaptam, amikor meghallottam 'Hast du etwas getan was sonst keiner tut, hast du hohe schuhe oder gar einen Hut...' Felvonyítottam, és sírva fakadtam. Vagy öten odarohantak hozzám, hogy vajon mi történt velem, elmeséltem nekik, hogy Magyarországról jöttem, csak ezért a koncertért, csak erre az estére, és éppen a legkedvencebb számom megy, amire vártam, és vártam és itt vagyok, és pont annyira lehet innen hallani, hogy felismerhető, de nem élvezhető. Gyönyörű. A csaj odament az ajtóhoz, és kinyitotta, így valamivel többet lehetett hallani, de jött egy mentős, és becsukta. Odarobogtam az ajtóhoz, és rátapasztottam a fülem. És mit hallottam? 'Das ärgert sie am meisten' (aki nem ismerné, ez az utolsó sor, és a zenének is vége van itt). Nagyon nekikeseredtem. Itt vagyok, és nem hallottam. Kérdeztem, hogy visszamehetek-e, és mondta, hogy várjak még egy kicsit. Vártam. Addigra úgy éreztem, már mindegy. Odajött egy sztetoszkóppal meg egy ilyen pumpálós karelszorítóval, és megmérte a vérnyomásom. Még soha nem mérték meg így, 'manuálisan'. Kaptam egy számot a karomra filccel (ami mire visszaértem, lekopott, szóval vissza kellett mennem érte), amivel visszaengedtek. Innentől kezdve már óvatos voltam. Kiálltam a szélére, és végighallgattam a Westerlandot. Ott álltak a gyerekkel lévők meg az idősebbek, akik nem is mozogtak, nem is énekeltek semmi. Kicsit kényelmetlen volt, hogy ott egyedül tombolok, de nem érdekel, ezért fizettem, ezért vagyok itt. Lassan visszajött a bátorságom, és elindultam befelé, a legelejét gondosan kikerülve. Egyre jobban éreztem magam, csak Bariért aggódtam. Egy lánytól kértem cigit, és amikor a zsebembe nyúltam a gyújtómért észrevettem, hogy a pohár még mindig ott van. Dacolt az összenyomással, a krumpilszsák mivolttal( ugyanis az őr úgy vitt ki, hogy a hátára dobott, én meg csak lógtam), az ápolást, minden szenvedést. Ott volt, egy karcolás nélkül, egy repedés, egy sérülés nélkül. Én meg majdnem meghaltam. Szép. Egy műanyag pohár tartósabbnak bizonyult mint én. Közben kitört a Junge,úgyhogy elnapoltam a napirendre tűzött problémáimat, és nekiálltam élvezni a koncertet. Innentől kezdve tényleg jó volt. (Eddigre mondjuk már lement belőle kb. 2 óra.) Bekerültem végül közép középre, és meglepődve konstatáltam, hogy itt van a legtöbb hely. Lightos pogó volt, kibírhatós, még ilyen krízishelyzet után is. Aztán meglepő fordulat következett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése