Punkverräter! #5

Végre hozzájutottam a folytatás lehetőségéhez. A részleteket később. Most még a koncert.

Szóval ahogy ott álltam középen, néha a pogóban néha meg csak úgy lötykölődve, egyszercsak egy sikítás hangzott fel a hátam megett, és valami vizes landolt a nyakamban. Rögtön tudtam mire vélni: ez nem lehet más, mint az én kis pajtásom: Bari!! Denagyon megörültünk egymásnak! Mint a mesében! MInden jóra fordult! Elkezdtük megvitatnil, hogy kivel mi történt, de Farin beleszólt: most tengert csinálok belőletek: 'mindenki emelje fel a kezét, és hullámozzon arra, amerre mutatok!-....-....- Jó, akkor most balról jobbra, jobbról balra, hátulról előre, előlről hátulra, bentről kifele, kintről befele stb. Jó,akkor most ugyanezt meg tudjátok-e csinálni a hangotokkal is? És megcsináltuk. Okés, akkor most guggolással. Úgy is ment. Akkor most, hogy ennyit ugrabugráltunk, mindenki foglaljon helyet. Úgy ám, mindenki!' És a 8000 ember fogta magát , és leült. Mi is.Akkor láttuk, hogy akinél transzparens vagy zászló van, most lobogtatja meg, ők meg szépen elolvassák őket. Egymásra néztünk, és lemondóan legyintettünk. Nem tudhattam én ezt előre! Addigra már mindegy volt.Aztán lassan, halkan elkezdték játszani az Unrockbart, és én mondtam Barinak, hogy szerintem nem kéne teljesen leülni, mert mi van, ha hirtelen fel kell pattanni?? És (mint utóbb kiderült, nagyon bölcsen) felguggoltunk az ülő helyzetből. És elérkezett az első refrén, Farin elkiáltotta magát: AUF!!És mindenki felpattant, folytatódott a buli. Aztán jött a második versszak, megint leültetett minket, mi megint guggoltunk, és megint felállított a refrénnél. Tornáztunk, nu. Még játszottak egy darabig, és egyszercsak szépen megköszöntek mindent, és leléptek. Persze szépen visszatapsoltuk őket. Megjelent a Szőke, és megkérdezte: szeretnétek, ha játszanánk még nektek egy kicsit? -IGEEN-Akkor mondjátok szépen: Légyszí, játsszatok még nekünk egy kicsiiiiit!-(és mi engedelmesen elkántáltuk)-Ok, ich brauche noch Bambiaugen!-(és mi Bambiaugennel mondtuk)-Ez nem elég, nem láttam mindenkinél, nem volt meggyőző!-(és újra, mindenki)-Najó...És megint játszottak pár számot. Már nem tudok pontosan visszaemlékezni,de innentől általam is ismert számokat adtak elő, aztán megint elhagyták a világot jelentő deszkákat. De a furmányosabbak (mint Bari meg én) a lámpából olvastak,ami fel nem kapcsolódásával azt jelezte számunkra, hogy még visszajönnek. A németek is hittek ebben, úgyhogy bőszen énekelték a 'Wir wolln die Ärzte sehn' szövegű nótácskájukat. És igen! Rod visszatért egy szintetizátor kíséretében, és lejátszott valami dalt. Ez mindenkinek tetszett, és éppen nagyban élveztük a muzsikát, amikor két lombos faág belopakodott a színpadra. Egy hosszabb, keskenyebb, meg egy rövidebb, dúsabb. Rod mormogott valamit,majd a közönséghez fordulva ezt kérdezte:'tud valaki bokoru? Mert én nem. Te tudsz? Lefordítanád, nem értem, amit mond...' Aztán elkezdtek valami számot, valamivel később berobogott két stábtag, és kivitték a zöldséget. Mit ad Isten, Béla és Farin volt mögöttük (ki gondolta volna?!) Én már nagyon jól éreztem magam, és táncikáltam is, Bari is feloldódott végre. Kezdtük elfelejteni a stresszt, az izzadtságot,a fáradtságot, minden gondunkat és bajunkat, amikor elkezdődött a Vorbei ist vorbei c. szám, és bevetettük magunkat a körtánccá alakult pogóba. Amikor vége lett a számnak meglepetten konstatáltuk, hogy a zenekar már nincs a helyén. Ebben a pillanatban 8000 ember felnyőgésének kíséretében felkapcsolódtak a villanyok. Vége lett. Eltűnt a zenekar. Senki sem vette észre. Hihetetlen. Itt van ez a csomósok ember, csak azért, hogy őket lássa, és akkor képesek csak úgy szublimálni. Mindenesetre fogtuk egymás kezét,és vártuk, hogy apadjon a tömeg. Majd a végén kimegyünk. Visszasétáltunk még ellenőrizni, hogy mi történt a zászlónkkal, de sajnos az már nem volt sehol. Vagy kidobták, vagy magukkal vitték, ez már nem fog kiderülni. Már nagyon kevesen voltak, kimentünk hát mi is, hogy pólót vegyünk. Sokat hezitáltunk, végül mindketten választottunk, és sorra is kerültünk. Én egy olyat néztem ki, amelyiknek Farin van az elején naaagy naagy képen, Bari egy turnés darabot. Naná, az egyém természetesen nem volt. Úgyhogy egy zöldet kísértem végül ki, amire Die Köche van írva, és szakácsnak vannak rajta öltözve. Ahogy mentünk kifelé, elővettem a sértetlen poharat a zsebemből, és elkezdtem magyarázni Barinak, hogy ez a szériából a nekem legkevésbé tetsző darab, de legalább ingyé' volt. Bari megkérdezte, hogy használjuk-e felváltva, mire én azzal feleltem,hogy ha nálunk van, lehet az ő pohara. Erre a végszóra utánunk kiabált a Főbunkó csapatából a Nagyonkékszemű, és kishíján esedezni kezdett, hogy cseréljem el vele az emblémás poharat egy másikra (amin mindhárom fej rajta van, és az ärzte felirat is meg különben is sokkal jobb meg minden). Én mérlegelve a kezembe vettem, és nagyon töprengő arcot vágtam. Kis szemét voltam (háhá), Bari is mondta, hogy ne szívassam már, hiszen jól tudtuk, hogy ki lesz ám cserélve az a pohár, úgyhogy nem húztam tovább szegény csávó idegeit, elcseréltem vele. Erre odaintett a társának,hogy adjon nekünk egy olyan feketét is (amit én a legelején kinéztem magamnak), mert mi úúgy szeretnénk azt. A másik felvonta a szemöldökét, de meg lett győzve: a kocsiban van még legalább három olyan fekete. Ígyhát birtokunkba került két Ärztés pohár. Megbeszéltük az öregekkel, hogy 15-én Szigeten találkozunk (kiváncsi vagyok), és elindultunk vissza a kocsihoz. Húdenagyonboldogok voltunk! Csak az fájt, hogy lemaradtam a Lasse Redn-ről. Visszaérve a járgányhoz Bari apukája hatalmas vigyorral állt elénk: nézzétek, szereztünk nektek olyan poharakat! És előkapott két feketét. Én villámgyorsan átfuttattam az agyamon az információkat, és arra jutottam: most, vagy soha! Szóltam, hogy egy perc, és jövök, és rohantam vissza oda, ahol az előbb beszéltünk. Már csak egyikük ült ott, és zihálva kérleltem, hogy a feketét cserélje el valami másra, tökmindegy, mire ,csak másmilyenre. És kaptam egy ugyanolyan fejeset, mint amiből már volt egy. Ez így volt jó, mert igazságosan jutott Barinak is meg nekem is egy-egy fejes és fekete. Beültünk a kocsiba, és már csak egy feladat várt ránk: levakarni a vizes ill. szorító cuccokat. Az összeizzadt pólókat egy csomóba dobtuk le, amiket később csak a mosógép tudott szétválasztani, mert ahogy összeszáradtak szét is törhettek volna. Amikor hazaértem ismét zárt, belülről kulcsos ajtóba ütköztem. Csöngettem, kopogtam, elkezdett esni az eső, fáradt voltam és éhes, és büdös, és Barbi 10 perc után odafáradt végre ajtót nyitni, majd kedvesen megkérdezte: MIÉRT ILYENKOR JÖSSZ HAZA?????, mire én közöltem vele, hogy bocsi, Németországból jöttem, és szóltam, hogy vedd ki a kulcsot. Becsörtetett a fürdőszobába, és mikor kijött angyali mosollyal a hogylétem, és a koncert minősége után érdeklődött. Nyilvánvalóan rájött, hogy most aztán igazságtalan volt. Találtam egy aszott dinnyedarabot a hűtőben, rávetettem magam, elmajszoltam, a héjat bedobtam a malacoknak, ledobtam a gatyám, bedőltem a bőrre, és onnantól kezdve se kép se hang. Ámen.