Ma teljesen átadtam magam a letargiának. Egyébként utoljára szombaton délben ettem egy egész tányér pörköltes nokedlit, de azóta alig egy-két falat ment le a torkomon. Tegnap és ma is egész nap szomorkodtam, és percenként ellenőriztem a különböző közösségi portálokat, ahol írtam neki -jobb esetben- , meg az e-mailjeimet, mert az egyik levélben megírtam neki a címem, a lényeg, hogy egész mélyre taszítottam magam a letargiában. Ma este átmentem Etelkához, és végre egy kiadósat beszélgethettem vele is, és kicsit megnyugtatott, bár azt mondta,hogy Martin és köztem nem lesz semmi, maximum egy jó barátság. No de előfordult már az univerzumban a barátok közötti közelebbi kontaktus -milyen szép alliteráció!-, aminek én is példája vagyok, nem kell messzire menni, itt van Bayusz vagy Zoli2. Mindez anélkül, hogy a kapcsolat sérült vagy átalakult volna. A lényeg: hazafelé már mondhatni jókedvűen jöttem, és a benzinkútnál is kedves voltam. (Mivelhogy az utóbbi két napban a hangulatomra jellemző volt az undokság, hidegség, kedvetlenség.) Etelkának is mondtam, hogy terveim szerint amikor hazajövök, akkor bekapcsolom a gépet, lecsekkolom a lecsekkolnivalókat és sírok egy jóízűt. Ehelyett a legnagyobb megrökönyödésemre volt egy új levelem. És Tőle jött!! El sem akartam hinni. Úgy kezdte persze, mint annakidején Ő, akit nem nevezünk nevén itt a blogban. Mindkettejüknek az volt az üzenetem eleje, hogy nem tudom, emlékszik-e még rám, és persze mindketten úgy kezdték a választ, hogy hát persze, hogy emlékeznek, hogyan lehetne engem elfelejteni. Na erről ennyit. Egyébként semmi olyasmi nem volt a levélben, amit szívem szerint vártam, de az agyammal úgysem számítottam rá, csak ilyen általános dolgok. Nekem mégis könnyebbé tette a lelkemet. Úgyhogy:
Jetzt steh ich hier
Und ich hör' nicht auf zu lachen
Die Welt gehört mir
Und der Rest meines Lebens beginnt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése