Nájsztumitjú #3

Ó, anyám borogass, milyen napom volt...Kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytam. Aznap már nem történt semmi. Másnap egész végig itt ültem a kertben, de nem történt semmi. Este hat körül vad gondolat fogalmazódott meg bennem: üstöllést felhívom őket a hegyre. Tekintve, hogy a felső szintre vendégek érkeztek, nem láttam, mi vár rám. Azt hiszem, pont időben érkeztem: a kapu megint tárva nyitva volt, becsöngettem hát. Robert frissen, fitten, -ahogy én eddig még nem láttam- kijött, megkérdezte, mi újság. Elmondtam neki a tervemet, mire Daniel is előmászott az odúból, de kórusban biztosítottak róla, hogy ehhez most éhesek, nincs kedvük, talán még menstruáltak is. Viszont -mondták- holnap megyünk Siófokra, jössz? Hát, ha nem zavarok. Nem, nem zavarok, 11kor várnak. Oké. Akkor lementem a strandra anyuhoz, aztán hazajöttünk, és a lengyel vendégek jó nagy tüzénél beszélgetésbe elegyedtünk. Nagyon aranyosak, bár nem tudom, momentán hol vannak, pedig úgy volt, hogy velük is felmegyünk a hegyre. Mindegy. Szóval még tegnap este Imolával, Nórival és anyuval lementünk sétálni, de anyu hamar hazajött. Ami azt illeti, mi sem időztünk sokáig, de Nórit feltétlenül el kellett kísérni a dombig. A ház sötét volt. Pedig amikor eljöttünk, akkor is sötét volt, és direkt ezért meg is néztem őket a parton, de nem találtam. Ahogy ott a dombtetőn beszélgettünk, egyszercsak feltűnt két alak. Á, mondom, ezek nem ők, túl jó tempóban és normálisan jönnek fölfelé. Valóban nem ők voltak. A két srác közül az egyik bement az egyik házba, a másik meg továbbjött felénk, köszönt Imoláéknak, és elment. Nem sokkal mögöttük jött két másik srác, az egyik fehér pulcsiban, fényképezgetvén a másikat, aki kicsit kanyargósan jött fölfelé. Na, ezek ők, ez tutkó. Persze Imola rögtön németül kezdett bíztatgatni, heveny izgulásom láttán, azt hittem, megfojtom. Amikor elmentek mellettünk, csak odalöktek egy Hello!-t, és továbbmentek. Nóri teljesen felháborodott, hogy nem jönnek oda beszélgetni. Bevallom, én kicsit örültem is. Ezután nem sokkal elváltunk, és Imolával visszafelé indultunk. Ők még nem jutottak be a házba, és látták-hallották hogy jövünk (ugyanis hangosan röhögcséltünk arra az ominózus esetre emlékezvén, amikor egy tuja alatt bújkáltunk hárman, és valakinek megszólalt a telefonja a Túl az Óperencián...-kezdetű nótácskával), és hátrafordultak. Mondtam, hogy ő a barátnőm, aki Hamburgban volt, tegnap jött haza, sétálni voltunk, és még egyszer megerősítettük a mai találkozót. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Reggel egy órával korábban ébredtem, mint kellett volna, de kihasználtam az időt idegeskedésre. Azt hiszem, nem bíztam a fiúkban. Végül elkövetkezett a várva-várt időpont, és én felcsattogtam hozzájuk. Becsöngettem, és Daniel -elég csinos kis ingben- ajtót nyitott, közölte, hogy rögtön indulunk, majd visszazárta az ajtót. Kicsit meglepődtem, és vártam. Aztán Robert is előkerült valahonnan, és cigit kért, ami sajnálatosan nem volt nálam. Hamar kijöttek mindketten, a sofőr bepattant a kocsiba, a másikuk nyitotta a kaput. Hátulról éles káromkodás hatolt el hozzánk. Megkérdeztem, hogy mi baja lehet? Ő meg csak vállat vont, és feltételezte, hogy egy macska átsétált az imádott kaszniján. Először a boltba mentünk, ahol dohányárut szereztünk be, majd végre elindultunk. Egy sapka lógott a fejem felett, azt eltávolítottam a kilátás útjából. Hirtelen valami nekicsapódott a karomnak. Egy darázs. Remek, gondoltam, szerencsére nem csípett meg, de most mi legyen? Szegény pára itt ül mellettem, és mindketten eléggé tanácstalannak tűntünk. A fiúk mindebből persze semmit nem vettek észre. Az első problémám ez volt: nem jutott eszembe, hogy Wespének hívják németül, akkor meg mit mondjak. A második: szóljak-e egyáltalán, nem fognak-e ezért rögtön hisztis picsának gondolni?A harmadik ez: ha mégsem szólok, akkor esetleg előrerepül és megcsípi valamelyikőjüket. A kisebbik probléma, ha a colost találja meg. A nagyobbik, ha a vezetőt, hiszen az autópályán száguldunk 130-cal, ki tudja, milyen beláthatatlan következményei lennének ennek? A darázs előmászott, épp a sapkán dzsalt. Gondoltam, most vagy soha, letekertem az ablakot, és kilógattam a sapkát. Behúztam, még mindig rajta volt. Kilógattam, behúztam, a helyzet változatlan. Jól kapaszkodott a kis szemét, de elkezdett a kezem felé mászni, úgyhogy ledobtam magam mellé a sapit. Egy kis időre eltűnt. Ekkor Daniel hátranyúlt a térképért, és kevésen múlott, hogy belenyúljon. Nagyon drukkoltam. Aztán megint megláttam a sapkán mászó bogarat. Megismételtem az előző akciót, és végre sikerrel jártam. Elégedetten felhúztam az ablakot, és megnyugodva ücsörögtem tovább. Persze nekik semmi nem tűnt fel az életveszélyből. Még az sem, hogy -kívülről nézve akár így is tűnhetett- megpróbáltam valamelyikőjük sapkáját kihajítani a kocsiból. Semmi. Bementünk Siófokra, és lassan ki is csordogáltunk onnan. A Siófok vége tábla után az első helyen, ahol tudtunk megálltunk tanakodni. Itt szólaltam meg először, miszerint: hova is szeretnétek konkrétan menni? Elmondták, mondtam, hogy tudom, hogy hol van, de vissza kell fordulni. Hirtelen feszült lettem. Én navigálom őket, a teremtés koronáit, egy nő, aki beleszól a vezetésbe, és ha eltévesztem vagy akármi. Végül is sikerült olyan helyre vinnem őket, amit ismertek. Beálltunk a parkolóba, és elkezdtünk vívni az automatával. Bementem a közeli italnagykereskedésbe, ahol kaptam aprót a papírpénzért, és egy tippet, hogy álljunk az ő parkolójuk mellé, ami ingyenes. Végül Robert átállt, mi meg megvártuk, közben sűrűn elnézést kértem, hogy nem szóltam időben, dehát teljesen azt hittem, hogy tudják, hogy hova mennek. Erre azt mondta,hogy arra számítottak, hogy beérnek a városba, és emlékezetből odatalálnak. Nem kommentáltam. Elkezdtünk sétálgatni, nézelődni, olyan helyre mentünk, ahol én még nem voltam, úgyhogy nekem is volt mit sasolgatnom. Végigmentünk egy vásárlóutcán, és lejutottunk a partra, ahol sikerült két képet csinálnom:

No igen, ők azok. Akiktől ennyire meg vagyok őrülve. A szőke Klaus,az autóbuzi, a borostás Peter, a colos. Innen visszafelé indultunk, és beültünk egy gyrososhoz,ahol végre megtestesült a napok óta esedékes felismerés: Robert átnéz rajtam. Csak akkor szól hozzám, ha konkrétan őt kérdezem. Ez volt eddig olyan furcsa nekem...Bár nem kéne, hogy furcsa legyen, tulajdonképpen. Mindegy, elindultunk, aztán tovább nézelődünk. A fiúk mindenhol megszállottan képeslapkat nézegettek, Daniel már be is szerzett egy hiányos öltözékű nőset, Balaton felirattal. Mondtam, hogy ó, hát enélkül tényleg nem élet az élet. A barátaiknak lesz. Én a magam részéről vettem egy dohányt, amit ma szeretnék felavatni. Amint visszaértünk a kocsihoz, kezdődött a rossz széria. Robert kinyitotta az ajtót, behajolt, és borzadva tudatta velünk, hogy tiszta hányásszagú a kocsi, és valami irtó bűz van odabent, és úgy néz ki, hogy Roberta volt az. Nem tudom, hogy lesápadtam, vagy elvörösödtem, mindenesetre hatalmas szégyenérzet lett úrrá rajtam, annak ellenére, hogy határozottan emlékeztem, hogy nem hánytam be a kocsiba. Kiderült, hogy kutyaszaros papuccsal betrappoltam a szentélybe. Szerencsére csak a szőnyeget tapicskoltam össze, azt hátrarakta, és alámrakta a másikoldalit. Biztosítottam róla, hogy majd kimosom, hazaviszem és kimosom. Nem mondott semmit. Szerintem magában puffogott. Visszafelé majdnem elaludtam a kocsiban, és nem tudtam, hogy még Kenesén, a parton is szeretnének képeslapokat nézegetni. Ha szóltak volna, elkerülhető lett volna a katasztrófa, ugyanis én tudtam, hogy a 71-ről nem szabad a sorompón áthajtani, balos kanyarral. Nos, ők ezt nem tudták, ígyhát behajtottunk. Mikor megálltunk a parkolóban, nekem rossz előérzetem volt. Amikor mondták, hogy csak néznének pár képeslapot,akkor lépett oda hozzánk a rendőrbácsi. Hihetetlen a fejlődés: már Németországba is tudnak csekket küldeni. A közeg megkérdezte, hogy egyetért-e a büntetéssel, mert ha nem, akkor 5 helyett 30000-t is fizethet. Egyetértett hát. Megnéztük a tetves, és mostmár igen drága képeslapokat, persze megint nem találtunk semmit, és visszafelé majdnem beleestünk a következő behajtani tilosba. Szerencsére, ezt észrevették, úgyhogy nem vétettünk többet a közlekedési rendszabályok ellen. Amikor hazaértünk, egyből kikapta a szőnyeget a drágalátos kocsijából, és feldobta az asztalra, amin előzőleg egy macska feküdt. Ócsárolta a macskát, hogy a rohadt dög, miért fekszik az asztalaon, ezek után egy kutyaszaros szőnyeget dobott a helyére. Éljen az igazság és a higiénia. Megbeszéltük, hogy lehet, hogy ma este elmegyünk pipázni, nem tudják, mert ők hihetetlenül elfáradtak, szóval ha tízig nem jönnek, akkor nem jönnek egyáltalán. Megkértem, hogy a szőnyeget had hozzam magammal, és mossam ki, mert attól jobb lesz a lelkemnek. Naná, de ez csak az egyik fele a dolognak. A másik részét nem kötöttem az orrára: ez egyfajta biztosíték is, hogy nem fognak elhanyagolni. Annyira bizonytalan vagyok velük kapcsolatban, hogy még ez is egy kapaszkodó, hogy egyszer még legalább fogunk találkozni. Azért ilyen fontos ez nekem, mert végre van kivel beszélgetni, találkozni, szórakozni, és nem utolsósorban: németek, a kedvenc népem, egyszerűen imádom őket mindenestül, és jól esik beszélgetni velük, természetesen németül. Visszatérve a szőnyeghez, legalábbis gondolom, hogy nem hagyja itt nekem emlékbe a kis szerelme egy darabkáját...Egyébként az első dolog, amikor hazaértem az volt, hogy kimostam. Utána lefeküdtem, és úgy elaludtam, mint akit leütöttek. Most 21:13 van, még van háromnegyed órájuk, hogy feltűnjenek a színem előtt. Remélem, így lesz, és nem leszalad majd érte gyorsan valamelyikük. Ámen.