Ott hagytam el a szálat, hogy várom, hogy mi fog történni. Másnap nyolc óra után pár perccel kiültem a kertbe, teljes harci díszben, könyvvel felszerelkezve, hiszen szinte biztos voltam benne, hogy késni fognak. Ha egyáltalán eljönnek. És ültem, és vártam, és olvastam, így lett hirtelen fél tíz. Na, mondom, túró a fületekbe! Lementem a partra, közben felhívtam Barit és elsiránkoztam neki a bánatomat. Nem is bánat igazán, hanem dühös voltam. Rendkívül dühös, én pasira még ennyire nem haragudtam szerintem. Na ja, mindig lefoglalt a szomorkodás, melankólia. Lent a parton bementem a Patkóba, és nekiálltam hezitálni, hogy most igyak egyedül vagy mi legyen? Az Esőisten döntött helyettem: a fejemre zúdította mindazt, amit éreztem, amit gondoltam, mindazt, ami a lelkemben volt, egyszóval: kitört az égi háború. Vettem magamnak egy sört, és néztem a tomboló vihart. Lassan csúszott a savanyú alkohol, lelkem még savanyúbb volt. Már azon gondolkodtam, hogy szarok én az esőre, hazamegyek, maximum szépen szétázok, ám eszembe jutott, hogy a szép cipőm van rajtam, és így nem indulhatok el, hiszen 'sáros lesz az új cipőm'. Ekkor már az asztalom is jelentősen vizes volt, ígyhát áttértem a pulthoz és rákönyököltem. Mintha már vagy 10 éve minden este kocsmáznék. Ahogy bámészkodtam, kiszúrtam egy ismerőst. Gabi bácsi állt a kiszolgáló ablaknál, és joviálisan vigyorgott. Odamentem hozzá, és megérdeklődtem, hogy hogy került ő ide. Elmesélte, hogy a Lecsófesztiválon anyuval nem lehet bírni, mert eléggé sokat ivott, az Imi meg még többet, ráadásul el is vesztették egymást, és mivel meg volt beszélve, hogy utána eljönnek kocsmázni, hát itt van, és várja őket. Elkezdtünk beszélgetni, nagyvonalakban elmondtam neki a bánatomat-dühömet, és leültünk egy asztalhoz. Az eső - ha lehet - még jobban tombolni kezdett. Így viszont hatalmasat beszélgettünk, még soha életemben nem beszélgettem vele így, és azt hiszem, nagyon jót tett a lelkemnek. Megnyugodtam a jövőmet illetően és jelentősen megkönnyebbültem az anyu miatt érzett szorongásaimmal kapcsolatban is. Aztán, amikor kicsit alábbhagyott a tombolás szépen elindultunk haza. Anyuék már itthon voltak, és aggódtak, hogy mi lehet a Gabi bácsival. Miattam nem aggódtak, hiszen azt hitték, hogy a németekkel vagyok. Hát nem velük voltam. Le voltam sújtva. Másnap délelőtt átjöttek Yvették, mielőtt még haza indultak volna, és anyu egy apró félmondattal eléggé megsértett, persze nem rá haragudtam, csak hihetetlenül morcos voltam. Kijöttem a kertbe durcázni, és keresztanyám jött utánam. Eléggé meglepődtem, hiszen ő sem foglalkozott még eddig ennyire a lelki világommal. Az utóbbi években eléggé távol éreztem őt magamtól, nem úgy, mint gyerekkoromban. Most viszont visszaváltozott azzá, akit én az emlékeimben őrzök. Megnyugtatott, visszamentem, és ott haragudtam tovább a világra, a pasikra, az időjárásra, az univerzumra. Azért hihetetlen, hogy ilyen kincsek vannak a közelemben. Nem gondoltam volna, hogy pont ez a két ember fog így rendbe tenni engem, hiszen eddig észre sem vettem őket magam körül ilyen minőségben. Felemelő volt, bár felvidítani nem tudott. A délutánomat azzal töltöttem, hogy a kapuval szemben ültem, és vártam a fejleményeket. Persze nem történt semmi. Anyu mondta,hogy átmegy a Hajniékhoz, és megnézi Imola szobáját. Basszus, ha hívott volna magával! Persze nem mentem volna, de ha mégis ráveszem magam, akkor pont akkor lettem volna az utcán, amikor az ezüst Opel elhúz a ház előtt. Hirtelen felélénkültem, kidzsaltam az utcára, és meggyőződtem róla, hogy jól láttam. Annyira dühös és szomorú lettem ismét, pedig azt hittem, ezt már nem lehet fokozni. Mivel kocsival mentek, így azt sejdítettem, később el is ültettem magamban, hogy elmentek Siófokra, ahogy tervezték, vasárnap. Nélkülem. Megtörtem lelkileg. Magamba roskadva ücsörögtem, és olvastam. Talán egy órával később hallottam valami zajt Onnanfelől.Estefelé felhívtam Bayuszt. Végre-valahára olyan könnyű volt a hangja, mint hamvas ifjúságunk idején, és ezt is jól esett hallani. Olyan fesztelen volt, hogy belém is átnyomott egy kevéske derűt. Ezek után ledzsaltam a kertbe, felkapcsoltam a villanyt és olvasni kezdtem a kaput jól belátó csücsökben. A következő történt: én meredten bámultam kifelé, pulzusom az egekben, vörös fejjel -amit ők persze nem láthattak- , ők meg szépen sétáltak lefelé, és Robert meredten nézett be a kapun. Aztán nem történt semmi. Anyu feljött, megérdeklődte az eseményeket és én beszámoltam róla. Lezavart a partra, mondván, már tényleg nem tudja tovább nézni a szenvedésemet, és menjek már le, ha mást nem döngöljem őket az aszfaltba vagy amihez kedvem van. De csináljak valamit. Felöltöztem hát, bedugtam a fülem, és elindultam lefelé. Ahogy jöttem át a sorompón, láttam, hogy jobbról közelítenek. Mentem tovább, mintha nem látnám őket, igyekeztem kevéssé remegő hangon énekelni -ami persze elég nehéz volt, miközben tudtam, hogy már a hátam mögött vannak- , és mentem a Patkó felé. Megrökönyödésemre zárva volt. Megfordultam, és a fiúk sem voltak a hátam mögött. Dupla csalódás. A cigim is elfogyott, hirtelen nem tudtam, mit csináljak. A Vadkacsa még nyitva volt, tudtam, hogy ott lehet dohányárut venni, betértem hát, de a periférikus látásommal észleltem az ottlétüket, egészen balra, a legutolsó asztalnál. Mintha nem is látnám őket, besétáltam, remegő kézzel elővettem a pénzem, és kikértem a cigit. Ekkor hatalmas mancs landolt a jobb vállamon és balról egy barátságos Hallo! felkiáltás hangzott éppen a hallószervem kellős közepébe. 'Meglepetten' hátrafordultam -leszúrtam volna magam, ha ez nem következik be- , és megkérdeztem, hogy mi újság. Sikerült úrrá lenni a hangszínemen és a tremolómon is. Robert elmesélte, hogy tegnap pontban nyolckor ott volt a házunknál, benézett, és látta, hogy az anyukám ott ül a kertben és olvas. Ezután háromszor elsétált a kapu előtt, végül hazament. Erre valóban meglepődtem. Piha! Mintha nem figyeltem volna eléggé a kapura...Mindegy, megkérdeztem tőle, hogy ugyan-vajon miért nem csöngetett-kiabált-bendzsózott a kapunál? Háát, nem akarta felkelteni a vendégeket, meg mégiscsak az anyukámat látta stbstb. Na mondom, mintha nem találkoztál volna még anyámmal, tudod, hogy nem harapja le a fejedet, tudta hogy jönni fogtok, vendégek már nincsenek a házban, különben meg én voltam az, aki ott ült. Erre ő sem számított. Nem is akartam ezzel tovább foglalkozni, igyekeztem kiszorítan a fejemből a gondolatot, hogy egyedül jött oda, valószínüleg egy 'jó' estét töltöttünk volna kettesben, akármi kialakulhatott volna, vagy egyáltlán, nem éreztem volna ilyen pocsékul magam egész nap, és együtt szépen megázhattunk volna. Persze nem sikerült kiszorítani, mivel csak ez játszódott a fejemben. Amikor végre megérkezett a visszajáró, meginvitált az asztalukhoz. Elfogadtam, Daniel is derűsen fogadott, megkérdezte mi újság. Óvatosan elkezdtem érdeklődni, hogy mit is csináltak ma. Hát, kérem, az érdekes. Anyának már megint igaza volt, egy nap alatt már másodízben. Egész nap aludtak, aztán délután ELVITTÉK LEMOSATNI A KOCSIT!!!!!!!, nemsokára visszatértek, elkezdtek Forma-1et nézni, és beleauldtak úgy kábé a második körnél. Vagyis: valóban hazajöttek, amikor azt hittem, hogy azt hallom, hogy hazaértek, aztán aludtak, és nem is voltak Siófokon, nélkülem. Beszélgettünk a Sóos-hegy meglátogatásáról is, mondtam, hogy esős időben életveszélyes, tekintve, hogy az oldala löszfal, ami bármikor megindul, a további részei agyagból vannak, ami viszont jó csúszós, úgyhogy nem tanácsos most felmenni. Aztán megkérdeztem, hogy áll-e még a siófoki út, és a meghívás, mert akkor szívesen velük tartanék. Egyenesen akartam viselkedni innentől kezdve, mert a büszkeségem és az önbecsülésem miatt már elég sok félreértés született köztünk röpke négy nap alatt, amiből kettőt átklimaxoltam. Mondták, hogy persze, mennek, és szívesen visznek is magukkal, holnap. Ezt a témát kicsit elnapoltuk, amikor jött a pincér, hogy zárnak. No, akkor most mi legyen? Felvetettem, hogy sétálhatnánk egyet, mondjuk a szabadstrandra, bár Robertet elnézve kétségesnek tűnt, hogy eljutnánk-e egyáltalán odáig. Végülis hazaindutunk, de a sorompónál eszükbe jutott, hogy üzemanyagra van szükségük, így visszamentünk a Játékteremhez, ahol megint ismerősökbe futottam. Nóri volt ott, nagyon megörültünk egymásnak, kitárgyaltuk a közelmúltbeli viselt dolgainkat, aztán az ő egyik barátja lefoglalta a németeket, így hosszabban tudtunk diskurálni. Végül ők elindultak hazafelé, mi pedig a szabadstrandra. Útközben Daniel megígérte, hogy a képeket mindenképpen elküldi a megadott e-mail címre, én meg megígértem, hogy kirakom a blogomra. Ezzel felhördülést keltettem. Mondtam, hogy minden le van ide írva, erre Daniel ravaszul vigyorogva mondta,h ogy küldjem el neki a linket, majd ő bevizsgálja a kérdést. Én még nála is jobban vigyorogva mondtam, hogy a blogomat magyarul írom. Erre még ördögibb fény gyúlt az arcán, és elújságolta, hogy neki olyan hiper-szuper Firefoxa van, ami lefordítja. Kötve hiszem, gondoltam és mondtam is, az lehet, hogy a funkciókat, gombokat meg ilyesmiket lefordítja, de erőst kételkedem benne, hogy amit én ide most bepötyögök bármilyen program lefordítaná. Ennyiben maradtunk. Na meg abban, hogy őt Peternek hívják, Robertet meg Klausnak. Ezt arra mondták, hogy maximum a neveiket fogják itten felismerni. Nagy nehezen eljutottunk a strandig, és Daniel kérésének ellenállva, Robert bevetette magát a vízbe, meztelenül. Kétségkívül nagyon kellemes volt a víz, én is szívesen belementem volna, dehát most nem lehet. Ott vagy egy órát eltöltöttünk, aztán, vert sereg módjára hazafelé vettük az irányt. A kapunál megbeszéltük, hogy holnap -azaz ma- délre átmegyek hozzájuk, és megyünk Siófokra. Eufórikus hangulat lett úrrá rajtam, gyorsan elmentem hát lefeküdni, olvastam még egy kicsit és én is kidőltem. Ma nagyon féltem, hogy elalszom a találkozót, de 11kor feltámadtam, megkávéztam, és szépen összekészülődtem. Elbúcsúztam szülőanyámtól, és felsétáltam A Házhoz. Becsöngettem, és a legderűsebb arckifejezért öltöttem magamra, annak ellenére, hogy Robert álmosan, szerintem a pizsijében, kócosan kidöcögött a kapuhoz, és mondta, hogy mégsem megyünk ma Siófokra, mert váratlanul szép idő van, és inkább fürdenének, meg különben is, Danielnek még nem jött meg a pénz a kártyájára, ígyhát nincs nagyon pénze vásárolgatni, azt meg kell várni, amíg megérkezik. Kissé nehéz volt fentartani a derűs arckifejezést, egészen addig, míg -búcsúzás után- hátat nem fordítottam. Akkor már vicsorogtam. De jól vagyok egyébként, mert mondta azt is, hogy jelentkezni fognak valamikor,amikor megyünk, és akkor megyünk ám, holnap, vagy holnap után. Vegyes érzelmeim vannak, most mondhtanám, hogy én aztán nem fogok itt vigyázzban ülni, és várni, hogy mikor füttyentenek értem, de nem mondom, mivel ismervén magamat, tudom, hogy ezt fogom tenni. Ha szerdáig nem történik semmi, akkor felsétálok hozzájuk, szépen elbúcsúzom, és hazamegyek. Meglátjuk még, mi lesz, hiszen ebben a kapcsolatban eléggé -talán túlságosan is- gyakoriak a pálfordulások.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése