Nájsztumitjú #4

Naná, hogy aznap sem jöttek. Persze, kidőltek a nap fáradalmaitól, mondjuk én is eléggé álmos voltam, dehát déután négytől hétig aludtam, és az úgy elég is volt nekem. Este csak vártam és vártam, de nem jöttek. Másnap, amikor mentem a boltba, láttam Danielt, köszontem is neki. Később láttam, hogy nagy pakolászás folyik náluk, és ez rossz előérzettel töltött el. De, gondoltam, a Matte még nálam van, szóval addig úgysem mennek el, amíg nem kapják vissza, feltéve, hogy nem felejtették el. Amúgyis mennem kellett még kenyérért, ígyhát összekötöttem a kellemeset a hasznossal. Amikor fölfelé sétáltam, láttam, hogy kint állnak és beszélgetnek a kéményseprővel. Söröztek. Ó, jól van akkor, ma már nem mennek sehova. Odamentem hozzájuk, és beszélgetni kezdtünk. Mondták, hogy péntek hajnalban szeretnének menni, és előre összecsomagolnak. Megemlítettem, hogy a szőnyeg még nálam van, és heves bólogatásba kezdtek, hogy bizony, azt nem felejtették ám el. Kapva az alkalmon, megkérdeztem, hogy este nincs-e kedvük valamit csinálni, amire kérdéssel feleltek: Hová tartasz?. A pékhez. Menjek le nyugodtan, addig ők meg hányják-vetik a kérdést, és itt fogom őket találni a kapuban, amikor jövök vissza. A Fő utcán sétáltam hazafelé, amikor megláttam a kamiont. Futni kezdtem, közben hevesen integettem és kiabáltam az apunak, de ő a kanyarodással volt elfoglalva, és otthagyott, mint eb a székletét. Innentől futva közelítettem a célpont felé, és megintcsak mondhatnám, hogy a srácokról már majdnem megfeledkeztem, persze ez nem így van. Az viszont igaz, hogy igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést, hogy találkozhassam az apuval. Végülis arra jutottunk, hogy este lemegyünk egy rövid időre, pipázunk, úszunk és könnyes búcsút veszünk egymástól. Aztán vacsiztunk, anyuék lementek a strandra, én meg lezuhanyoztam és eldőltem. Fura, se-nem-alvós-se-nem-ébrenlevősen hevertem, és a következő dalt hallgattam egymás után egy párszor:

Valahogy elkapott ez a hangulat. Egy szúró boldogság. Fájdalmas öröm. Nem tudom, hogyan tudnám lefesteni az érzést. Részben nagyon, nagyon rossz volt tudni, hogy elmennek, és ki tudja, látom-e őket még valaha, a másik oldalról viszont jó érzéssel töltött el a tudat, hogy lesz még egy szép esténk, és méltóképpen tudunk elbúcsúzni egymástól, nem úgy, mint ahogy én azt párszor elképzeltem, sőt egyszer meg is kíséreltem. Amikor szépen összeszedtem magam, kiültem a kertbe a könyvemmel, mint szokásosan. Aztán eljött az ominózus időpont...és el is múlt, eseménytelenül, mint szokásosan. Keserű lett a szám íze. De éppenhogycsak, hiszen arra is gondoltam, hogy lehet, hogy csak késnek. Elvégre a két hétből, amit itt töltöttek, legalább másfelet alvással töltöttek. Mi tagadás, az Urlaub az Urlaub, ezt már Jan is megmondta. Végül csak öt percet késtek, az mondjuk elég megrázó és a hosszabb kategóriájú öt perc volt. Megláttam őket a kapuban, és egyből valami kellemes, de szomorú melegség járt át. Megkérdeztem, hogy hozzam-e a szőnyeget most, vagy ráér, amikor visszafelé jövünk. Ráért, ígyhát kimentem, és elindultunk lefelé. Valami volt a levegőben. Meg is akartam kérdezni, hogy hogyhogy nem vesztek eddig össze, hiszen két hetet voltak kettesben, összezárva, és akartam említeni, hogy én csak kilenc napot töltöttem a barátnőimmel, de már a harmadik napon úgy összevesztünk, hogy egy jó darabig egymáshoz sem szóltunk. Nem kérdeztem meg, végül valami másról beszéltünk. A Játékteremnél feltétlenül meg kellett állni sört venni, és amíg Robert ott szarakodott, beértek minket anyuék, akik szintén a partra vágytak azon egyetlenegy estén, amit apu végül itthon töltött. Nem ismertek meg. A saját szüleim! Ez most nem tapintatosságból elkövetett szándékos nem-felismerés volt, hanem igazi. Amikor ráköszöntem anyára, ő csak bámulta Danielt. Később kiderült, hogy ő elsőre, amikor találkoztak, nem fogta fel a méreteit. Mondtam is neki, hogy persze, mert ültünk, és azért nem tűnt fel neki az óriás-mivolt. Robert a szabadstrandra akart menni, ígyhát töltöttem vizet a Juli tartályába, és nekivágtunk. Még mindig ott vibrált az a fura feszültség a levegőben. De a hanghordozásban nyoma sem volt, mármint náluk, amikor egymással kommunikáltak, sem testtartással ilyesmire utaló jelek. Kiértünk a szabadstrandra, és sajnálattal konstatáltuk, hogy nem vagyunk magunk. De ez nem kifejezés. Konkrétan csak oldalazva tudtunk a stégen közlekedni, mert annyian voltak. Robert nem zavartatta magát, fogta, nekivetkőzött, és meztelenül bedzsalt a vízbe. Én csak fürdőruháig vedlettem, és követtem őt a habokba. Kiscsit hűvös volt a víz, de azért kellemes. És Robert csak ment és ment előre, nem foglalkozott vele, hogy mondanivalót fogalmazgatok, és fel szeretném hívni magamra a figyelmét, hogy megszólalhassak. Erre nem volt alkalom, mert nem jött létre a szemkontaktus, ami számora elengedhetetlen a beszélgetéshez. És igen, koromsötétben is lehet egymásra nézni, ezt Daniellel tapasztaltam is, csak úgy azért nehéz, ha a másiknak mindig csak a hátát látod. Megelégelvén meddő próbálkozásaimat, elévágtam, és nekiszegeztem a kérdést: miért mutatod mindig a hátadat nekem?? Mintha nem is hallotta volna. Lehet, hogy fel sem fogta, hogy ott vagyok? Vagy látott, de nem hallott? Nem tudom, mindenesetre egyszer és mindenkorra elfogadtam, hogy ő olyan érzelmeket táplál irántam, mint teszem azt a bányaló egy közönséges asztali kislámpa iránt. Most ne értsetek félre, nem olyan érzelmeket vártam volna tőle, mint férfi és nő között az rendesen lenni szokott, főleg a történtek fényében, de legalábbis mint civilizált társadalomban élő személy és értelmes ember között. Aztán hirtelen megszólalt: Idehívom Danielt. Ezt mint végigmondta! Az sincs kizárva, hogy csak magában beszélt. Mindenesetre elindult kifelé, és én, mint egy hűséges kiskutya, úszkáltam utána. Kimentünk, de nem öltöztünk fel, mert Daniel még nem fürdött, és szándékunkban állt -legalábbis nekem- vele is pancsolni egyet. Közben megérkezett a papucskommandó. Egy rakat fiatal (akik korábban meztelenül fürödtek) kereste a papucsát. Mármint csak két srác, az egyikük megtalálta a fél párját, a másikuk viszont tajtékzott. Kábé úgy, mint Robert, aki legalább ötször látványosan áttúrt a cuccunkat, hogy a srácok megbizonyosodhassanak afelől, hogy nincs ott a keresett lábbeli. Egyik sem! Végül megint elmentek, és én beereszkedtem a vízbe, mert úgy láttam, a fiúk is készülődnek befelé. Daniel lassan bejött, Robert kint maradt. Elindultunk ketten befelé. Egy rövid idő után megkérdezte, hogy mennyit kell még bemenni? Nem tudtam, hogy mire gondol, szóvá is tettem, így felmutatta a fürdőgatyáját. Ja, kérem, ha így állunk...