Nem jöttem zavarba, én is levettem a fürdőruhám, bár még csak körül-belül medencéig ért a víz. Azt válaszoltam neki, hogy nem tudom megsaccolni, mennyit kell menni, de azért nem túl sokat. Bár -tettem hozzá- a te méreteidet elnézve, még eltarthat egy darabig. Erre csak mosolygott. Csak mentünk és mentünk egyre beljebb, aztán egyszercsak azt mondta: szerintem itt már jó a víz, kiemelkedett, és a melléig ért a víz. Megkért, hogy álljak fel én is, hadd nézze meg, nekem meddig ér. Felvilágosítottam, hogy én teljesen egyenesen állok, így pont nem folyik be a számba. Ó, ó, akkor menjünk kijjebb egy kicsit. Tudok úszni, mondtam szemrehányóan. Jó, de akkor is, ne menjünk már beljebb. Beszélgettünk. Mi másról? Robertről, a férfi-nő kapcsolatokról, magánéletről. Eléggé belemerültünk. Azért borzolt az a tudat is, hogy itt vagyunk teljesen egyedül, éjszaka, mezítelenül, de nem estem kísértésbe. Jól tettem, Daniel sokkal értékesebb annál, minthogy csak így kikezdjek vele. Ez kiderült a beszélgetésből is, de magamtól is sejtettem. Elég sokat bent voltunk, nem akaródzott kimenni, mivel tényleg elmerültünk a témában. Aztán lassan araszolgatni kezdtünk. Már majdnem kint voltunk, amikor elejtettem egy félmondatot, ami felkeltette az érdeklődését, és addig nem lehetett kimenni, amíg nem fejtettem ki, hogy mit takar az én olvasatomban az, hogy Robert úgy viselkedik, mint egy tipikus férfi. Mert szerinte olyan, mint egy gyerek. Kifejtettem neki, aztán kimentünk. Harmadik tásunk, az említett, borzalmas állapotban volt. Szerintem azért, mert nagyon sokat voltunk bent, és mint mesélte, visszajöttek a papucsosok, és eléggé felidegesítették. Különben is álmos, holnap korán kell indulniuk, haza akar menni, minden baja van. Mit volt mit tenni, kiöntöttem az odacipelt vizet a pipából, összepakoltam, felöltöztem, és visszaindultunk. Hát az mókás volt. Mint egy gyászmenet, kábé annyira. Robert egy-két méterrel előttünk, mi egymás mellett. Szinte loholtunk, és tiszta feszültség volt. Nem sok szó esett köztünk. Mivel a vízben alaposan kibeszéltük a barátunkat, szembrebbenésekből értettük egymást. Daniel csak rámnézett, felhúzta a fél szemöldökét, mintegy azt mondva, hogy 'látod, mondtam, hogy milyen...', én meg lebiggyesztett szájjal bólogattam, 'látom, hát ez valami fantasztikus' . Így mentünk szépen, amíg a házunknál nem termettünk. Ott leparkoltam őket a kapuban, megkértem, hogy maradjanak csendben, és direkt kint hagytam a pipatáskámat, bevittem a vizes cuccot, és kihoztam azt a tetves szőnyeget. Amikor visszaadtam a gazdájának, ismét bocsánatot kértem, és kérdőn néztem Danielre. Rögtön vette a lapot, megkérdezte, hogy akkor most felmegyek pipázni? Én meg a világért nem hagytam volna ki. Robert annyit tett hozzá a diskurzushoz, hogy ha felértünk, ő 5 perc múlva úgyis aludni fog. Nos, bár Daniel azt monda, nem ellenem irányul ez az undok viselkedés, én mégis azt gondolom, hogy gúnyosan viselkedett, mintha azt mondta volna, hogy 'jó, akkor kettesben hagylak titeket, ha annyira akarjátok'. Szerintem megbántva érezte magát. De könyörgöm. Ő volt az, aki egy hete átnézett rajtam, tojt a fejemre, és nem jött be fürdeni. Szerintem az volt a baja, hogy jó 20-25 percig bent áztattuk magunkat, és ő nem volt ott. De nem is lehetett vele beszélgetni! Erről ennyit. Felértünk a házhoz, és első ízben léphettem a házba. Robert egyből kiült dohányozni, beálltam én is a 'teraszra' nyíló ajtóban, és megismerkedtem Arnolddal (aki lány, úgyhogy langaléta barátom azt mondta, inkább Arnoldinenak kéne hívni...), és örömmel láttam, hogy van neki víz kitéve (igaz, hamutálban), és egy darab félig megrágcsált kolbászka is. Ott tököltünk egy sort, Daniel is leült, a másikuk bement, és egy darabig nem mutatkozott. Megkérdeztem, hogy vajon most lefeküdt aludni? De nem, csak valamit motoszkált. Odaadtam a jelenlévőnek szánt levélkés öngyújtót, és nagyon örült neki, így a karkötővel a másikuk keresésére indultam. Daniel is bejött velem, mert megbeszéltünk, hogy inkább bent pipázunk, mert az anyukája szereti azt az illatot, és hagyjuk itt neki. Közben Robert előkerült, de nem nézett ki valami fényesen. Egészen úgy tűnt, hogy rosszul van. Aggodalmasan nézegettük, és közben igen szégyelltük magunkat. (Lehet, hogy már korábban is rosszul volt, csak mi épp virityköltünk és kibeszéltük őt?) Végül elhesegette a segítségünket, kiegyenesedett, és el akart búcsúzni, megragadta a kezem, rámmosolygott (8 napja első ízben!), és elkezdte mondani, amikor én félbeszíkítottam, és megmutattam neki a karkötőt. Kicsinek bizonyult. Nem baj, azért én mégis megpróbáltam felerőszakolni a kezére, ígyhát sikeresen elszakítottam. Számítottam erre, mondtam is az ijedt fiúknak, hogy ezért van a B terv. Gyorsan megjavítottam, és így, bár foghíjas volt, de legalább felment a dolgos, széles, igénybevett kézre. Majd kezdődött elölről a rituálé: megfogta a kezem, megölelt, megveregette a hátam, és sok szerencsét kivánt az iskolához. Ezzel levonult a színről. Daniel addigra már bejött a pipával, amivel egyszer már visszaküldtem őt a csaphoz, mivel nem jól töltötte meg. Becsukta a barátja után az ajtót, én meg megtömtem a pipát. Egy kicsit zavarban voltam, hogy hova ülhetek, mert kicsit szerencsétlenül volt berendezve a nappali. Ő is téblábolt, nyilvánvalóan mindketten zavarban voltunk egy kicsit. Végül sikerült helyet foglalnunk, és ámulva kérdeztem: Láttad? Rámmosolygott! :) Mondtam, hogy azért én időnként úgy éreztem, hogy a terhükre vagyok, és ezért utólagosan elnézést kérek, mire ő azt válaszolta, hogy ez rosszul esik neki, mert egyáltalán nem így volt, legalábbis ezt a maga nevében mondja. Aztán nekiálltunk pipázni. És végre felszabadultunk. Röhögcséltünk, beszélgettünk komoly dolgokról, igazából csak úgy repült az idő. Képeket mutogattunk, és készítettünk egymásról, zenéket küldtem neki, ő meg mutatott nekem videót a tavalyi Sachsenringbeli motorversenyről . Bevallottam neki, hogy ez engem nem hoz lázba. De legalább nem alszik el rajta az ember. Megcáfolta. Azt mondta, hogy annyira jól lehet rajta aludni, mindkettejükkel előfordult már. Olyan hangulatos, vagy mi. Aztán szóba került a blog. Na akkor jöttem igazán zavarba! Vörös volt a fejem, és úgy vihogtam, mint egy bakfis. Mi van ha tényleg le tudja fordítani? Végülis, semmi olyasmit nem írtam, amit szégyellenék, vagy ami rossz lenne róluk, azt hiszem. Őszintén az igazat, az intuícióimat írtam le, ami nem titkos. Aztán elfogyott a pipa, de még nem éreztem, hogy mennem kéne. Ő rajta sem láttam, hogy kirakna. Megkérdeztem, hogy gyújtsak-e mégegyet. Gyújtottam mégegyet, és hogy, hogy nem, azt is elszívtuk. Közben nagyon gyorsan telt az idő. Sajnos. Egyre jobban éreztem a percet, ami feltartóztathatatlanul közelített. Amikor másodszor is kialudt a pipa, még mindig nem éreztem rajta, hogy kirakna, és fáradtnak sem láttam, viszont hajnali két óra volt, úgyhogy szedtem a sátorfámat. Akkurátusan pakoltam, Daniel is tett-vett. Húztuk az időt. Halkan megjegyeztem: Alles hat ein Ende. Mire ő is hozzátette a magáét: Ja. Nur die Wurst hat zwei. Ez nagyon tetszett nekem akkor, és tetszik még mindig. Közben vékony hangú nyávogást-nyafogást hallottunk kintről. Ó, ez biztosan Arnold. Nem. Kinyitotta az ajtót, és Lizi állt ott (aki meg egy kis kandúr, egyébként), és a komoly felnőtt férfi, a maga közel két méterével lehajolt az apró teremtményhez, gyengéden a kezébe vette, és cirógatni kezdte. Nehezen vált meg tőle, de végülis letette, és ott álltunk egymással szemben. Megint nehéz volt megszólalnom. Csináltunk egy közös képet, aztán sután megöleltük egymást. Elbúcsúztunk. Fogtam a táskám és a macskát, és kimentem a kapun. Elmentemben visszanéztem, és láttam, hogy figyeli, amíg elmegyek. Visszaintettem neki, bár nem voltam benne biztos, hogy látja is. Otthon nehezen aludtam el. Sőt, talán csak kollabáltam kicsit, de nem hiszem, hogy aludtam. És elmentek. Hát ennyi volt. És azóta sem hallottam róluk. Pedig bíztam benne, hogy Daniel hamar írni fog. De nem teszi. Nem tudom, miért nem. Sajnálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése