Szomorú vasárnap

Most hirtelen olyan de olyan rossz hangulatom lett. Bariékkal megosztottam a bánatomat, kétségeimet, és ezt találtam a youtube-on:

És pont vasárnap van. Nahát. Egyesek öngyilkos dalnak hívják, de azért szerintem ott még nem tartok. Az egyik legismertebb magyar dal, amit a legtöbbször dolgoztak fel külföldiek a mieink közül. Szép, szép, sírós.

Bari ű-je

Túúdom, megígértem, hogy feldobálom a karácsonyos képeket, dehát nincs itt a csatlakozó! Hát úgy nem lehet! Mostanában elvesztettem az ars poeticamat, a becsületes megtaláló nálam jelentkezzen! Nagyon sokat kéne a szünetben tanulnom, ehhelyett egész nap hont foglalok, németet is. Pedig összesen kb. 50 oldalt kéne körmölnöm, abból 20at németül. És még hozzá sem kezdtem. Ebből az a szomorú, hogy 30at meg is kéne tanulnom. A maradék bakfitty. Holnap kimulatozom magam, reggel megyek Bodiesra (már régóta tervezzük), utána korizni (tavaly nem is voltam!) aztán ha még lábra tudok állni, akkor Supernemre is elcsattogok. Bár a koncertnél igencsak rezeg a léc, nem tudom, hogy hogy leszek. Rádaásul erős hasfájás is leselkedik rám, amivel biztos, hogy nem megyek örjöngő punkok közé. A képekkel még tartozom, és nagyon fáradt vagyok. Mint mostanában mindig. Kiváncsi vagyok, vajon az új ágybetét segít-e kipihenni magam. Aranyos dolgokat kaptam karácsonyra, telefont, kosos mamuszt, energiaforgató ágybetétet, könyvutalványt, zoknikat, csokit persze, hipermájer számológépet, és fehérneműt. Jól érzem magam, eltekintve attól, hogy a tanulás kezd a fejemre nőni. NAGYON, és HIRTELEN.

(Megj.: Nem tuodom, észrevette-e valaki, hogy egyetlen hosszú ü van a szövegben, azt az egyet Baritól kaptam, mert ezen a tetves laptopon nincsen.)

Szalagavató

Azt tapasztaltam, hogy fáj. Tényleg. Emlékszem, amikor megbuktam, egyáltalán nem bántam. Egy pillanatig sem. Most, két és fél évvel később, amikor ott álltak egy sorban, csillogva-villogva, ragyogva, kosztümben...Szóval belesajdult a szívem, be kell hogy valljam. Nem tudom, hogy miért, hiszen nem éreztem jól magam közöttük, de mégsem volt felemelő érzés. Erről nem is ejtenék több szót. Ádám olyan aranyos volt, amikor ezt elmeséltem neki. Átölelt, és megnyugtatott. És tényleg sajnálta. Szalagavató után elmentünk Retro77-be, ahol én kb. 10 percet töltöttem (azt is a mellékhelységben). Nagyon finom welcome drinket kaptunk egyébként valami áfonyalikőr volt vagy mi, meg ittam még ezt-azt, de nem az a lényeg. Baromira fájt a lábam, fáradt voltam, minden bajom volt. Amíg Ádámra vártam a Nyugatinál majdnem elaludtam, és betalált valami TV2-s csóka,hogy nem tudok-e olyan embert, akinek súlyos családi problémái vannak. Elbeszélgettünk egy kicsit, de olyan érdekes volt! No mindegy. A szalagavatós videókat nem tudtam feltölteni ide, úgyhogy jobb híján Youtube-on van fent, csak arra kell keresni, hogy Gundel Szalagavató 2008. Ennyi. Egy csomó mindent akartam írni, de valahogy elment az ihlet.

Vizsga

Reggel, mint szokásosan kis spéttel indultam, de azért még elkaptam a vizsgára igyekvő csoportot. Az egyik fiú szívesen cipelte a fejenként kétkilós szótáraimat, hálás vagyok érte, hazafelé így is magamnak kellett hoznom. :( És elhagytam a cigimet is útközben valahol. No de vissza. Odaértünk, körülnéztünk, szövegértéssel kezdtünk. Itt még azt hiszem, nem lehet azért olyan sok gond. Szünet, kimentünk, megbeszéltük, hogy kinek hogy ment meg ilyenek. Aztán jött a hallás utáni. Amikor bementem a terembe, a vállammal végigvittem az összes nyitott bukóablakot, amik a sötéttítőfüggöny mögött álltak lesben. Ahogy a végén átfutottam, reményeim szerint minimum 10 pontom lett a hallás utánin, ami jó lehet, mert 7 kell a sikeres vizsgához. Mármint egy részletéből. Akkor lementünk dohányozni, és amikor visszaértünk, a kabátom csak ledobtam az asztalra, és elmentem mosdóba. Mikor visszaértem, már kezdődött az utolsó, a rettegett fogalmazás. Megint levittem az egész sor ablakot, mert nem is én lennék. Ezután eltávolítottam a kabátomat az asztalról, és alatta volt egy DSDs mappa. Az jutott eszembe, hogy lehet, hogy annyira siettem volna a szünet elején dohányozni, hogy nem adtam be az előző feladatot? Felkaptam, és robogtam a tanári asztal felé, leraktam, és visszaültem a helyemre. Klötzke úgy nézett rám, mintha azt próbálná kideríteni, hogy milyen mértékű az elmekárosodásom. "Ezt most miért adtad vissza? Ez a feladat..." Körülnéztem, és jé, tényleg, mindenkinek volt. Csak gratulálni tudok annak a Humor Haroldnak, aki betette a kabátom alá a mappát. Elhangzott az utasítás, hogy kezdjük el. Kinyitottam, és benne voltak a vonalazott lapok és a lepecsételt piszkozatnak való papír. Gondosan átforgattam még egyszer és mégegyszer. Nem találtam feladatot. Most vagy itt ülök 120 percig, és szabadúszóként kreálok valami zseniálisat, vagy ismét magamra vonom mindenki figyelmét a nyomorommal. Feltettem a kezem, és jeleztem a hiányosságot. Végül kaptam feladatot én is, és valamit sikerült is összetákolnom, remélem, megállja a helyét, mert nem akarok többé ilyesmiket németül írni. Ha ez a vizsgám meglesz, nem kell magasabbra másznom németül, kezdhetek valami új nyelvet jövőre. Talán olasz vagy spanyol. Portugál? Egy biztos: franciát nem. Még bőven van időm ezt eldönteni, hiszen márciusban jön meg az eredmény. Szülinapomra, remélem, jó híreket kapok. Még hátravan a szóbeli, amitől egyáltalán nem tartok, hiszen csak beszélni kell, ráadásul egy általam választott témáról, úgy, hogy a fontosabb gondolatok vázlatpontokként a támaszaim lesznek az előadásom alatt. Ezt még egy betanított majom is meg tudná csinálni. (Feltéve, ha németül való beszédre van betanítva...na ebbe nem merülnék bele.). Aztán hazaértem, beszélgettem kicsit Etelkával (mert pont itt volt), aztán ledőltem. Először becsörtetett a Hapi, és bekapcsolta a gépét. Felrezzentem. Kiment, egyedül maradtam a lakásban. Már majdnem visszaestem az álmomba, amikor felhívott Ádám. Megest felrezzentem. Beszéltem vele, kezdtem visszaaludni, amikor a Vodafonenak jutottam eszébe. Remek. Ki lehet találni, mi tortént. Csukódott a szemem, amikor (két hónapja nem beszéltem vele!!) apának kezdtem hiányozni! Ilyen nincs! Megkért, hogy mondjak el pár dolgot a főnökasszonyának, németül (épp aktuális volt, negyedízben felébresztve, hárpiásosan, félálomban). Már nem reménykedtem abban, hogy alhatok, amikor megint üzenetem jött. Jó, igaz, azt vártam, hiszen meg volt beszélve. Ez csak kicsit zökkentett ki áhított tevékenységemből. Ezekután megjelent a kedves testvérem, rámkapcsolta a villanyt, én nyöszörögtem, lekapcsolta, puffogott. Berobogott az országban tartózkodó szülőm, és ő is nekiállt velem veszekedni. Nem a megtörténés sorrendjében írtam le, mert most jutott eszembe, hogy mi mi után történt, de hiszen félálomban voltam végig. A lényegen nem változtat: a Világ ellenezte a délutáni szunyókálást. Felkeltem hát, és belvetettem magam a családi életbe. No ennyi mára. Izgalmas nap volt, de túl vagyok rajta végre! Ja és a Halkirálynő kedvenc részéhez jutottam: Mogorva nyár. Ez az egyik legjobb része a sorozatnak. Még Reiner képeslapját találtam benne. Hogy azt mennyit kerestem! Most meg bekerült a dobozba, és nem érdekel. Hát igen, mondhatnám közhellyel: más szelek fújnak, fordult a kocka és még van egy csomó másik. De mint tudjuk, utálom a közhelyeket. Ennyi.

Már csak egy nap

Ma egész nap a gép előtt ültem, és idióta német teszteket töltögettem ki. 20%ostól 70%ig sikerült teljesítenem. 60-tól kettes. Remek, nagy reményekkel futok neki a vizsgának. Közben volt itt jó Keresztanyám, megnyugtatta az (új!) információ, miszerint Abdelhadi felejtős (már vagy szeptember óta...), és hogy az új szerencsés magyar, és nem Ausztráliából levelezik velem. Őszintén szólva, ez engem is megnyugtat :) . Jájj, minden bajom van, fáj a hasam, fázom, folyik a szemem a monitortól. Viszont a Párocskám jobban van, jót tett neki a propolisz, amit adtam, és hogy örült neki! És olyan jó volt ma, mert írtam neki üzenetet, amiben feltettem néhány kérdést az egészségi állapotára vonatkozólag, valamint, hogy milyen hatással volt rá a propolisz, és elküldtem neki. Abban a pillanatban prüntyögött a telefonom, és jött az üzenet, hogy jobban van, és milyen jó volt neki a pempő (ezt ő mondta!), amit adtam. Konkrétan válaszolt az üzenetre, amit még meg sem kapott. Ilyen telepátiát! És pont most, amikor Róla írok, felhív. Holnap eljön, megsétáltat, stresszt old, és elmegy. Milyen jó lesz a vizsga előestéjén látni, tudom, hogy meg fog nyugtatni (nem mintha izgulnék...). Kedden vizsga, aztán elmegyek a tesókámhoz kicsit beszélgetni meg ilyenek. Szerdán vagy csütörtökön (még nem tudom) Zizivel is összefutok, és ha sikerül rávennem megnézünk néhány karácsonyi vásárt. Mekkora kísértés lesz, még pénz is lesz nálam! Ja, visszatérve a teszttöltögetésre, találtam egy külföldieknek szóló magyar nyelvvizsgát, hát mondhatom, alig mentem át rajta. Most azt hiszem eldőlök egy kicsit, mert felerősödött a fájdalom a hasamban. De boldogít a tudat, hogy holnapra biztosan elmúlik, mert mindig elmúlik, és az olyan jó, ha úgy ébredek, hogy nem fáj semmim, anyukám forró kávéval vár a nappaliban, és az egész napot végigtanulhatom. Mostanában azt hiszem, eltűnt az ihletem. Vissza kéne csalogatni valahogy. Nem tudom, hogy észrevette-e valaki, de az utóbbi időben csak tényeket közlök, ömlesztve, nincs nagyon érzelmi és irodalmi háttere az irományaimnak. Ez valószínüleg az időszűke miatt van, az is lehet, hogy a dekoncentráció az oka. Remélem, azért visszatér még valaha hozzám, hiszen hiányzik. Micsoda alliteráció! Hogy örülök magamnak...Jaj, azt el is felejtettem leírni, hogy Attila megint intenzíven udvarolni kezdett. Fényezi a hiúságomat, igen. Már több, mint egy éve folyamatosan visszautasítom, de ő időnként töretlenül próbálkozik. Nem veszi észre, hogy én Tényleg nem fogok belezuhanni a karjaiba. Mindamellett nagyon jó barátnak tartom, hiszen, aki ismeri, tudja, hogy fantasztikus egyéniség. Nagyon szórakoztató, főleg, amikor észreveszi a világot maga körül. Most, ahogy hallottam jobbak a körülményei. Hát emlékszem, mi volt nála anno, de szerintem a rendőrség még mindig üldözi. Nembaj, mindig legyezgeti az önbizalmam, ha vele beszélek. Már rég láttam, lehet, hogy valamikor beiktatom a programomba. Ő az az ember, aki teljesen máshogy látja és láttatja a világot. Én nem is tudom, hogy van még életben...Mókás ember, szerintem ő 70 évesen is ilyen lesz (már ha addig életben marad ennyi narkotikum és alkohol fogyasztása mellett). Szerintem én most tényleg lefekszem, van még 30 oldal a könyvemből, azt még elolvasom, aztán kialszom magam, hogy holnap frissen, fitten üljek le a gép elé.

Ja, és még valami. Bayusz, ezt neked rakom ide, ez az, amiről a múltkor beszéltem neked. Meg a hangulatomhoz is illik valamennyire. Mindegy, azért nem kell ezt annyira komolyan venni, szerintem ez egy nagyon szép szám.

Szeretet

A tegnapom tökjól telt! Kaptam két ötöst, ami 2000 forintot jelent pénzben. De nem azért csináltam, félálomban is megírtam volna mindkét dolgozatot. Jól jön ez így karácsony előtt. Más téma. Túllendültem a szilveszter-problémán. Ma elmondtam a dilemmámat Ádámnak, és azt mondta, hogy jó az ötlet, ahogy kitaláltam (beugrunk egy rövid időre egy összejövetelre, és ha jól érzi magát eljön szilveszterkor is, ha nem, akkor nem sértődök meg, ha nem jön el.) A németországi utamat támogatja, azt mondta, szívesen kijön hozzám, és valahogy majdcsak túléljük a három hónapot. Kedden vizsga, holnap-holnapután hatalmas élvezet: végigtanulom a napokat. Aztán meglátjuk. Megint más: szeretném elmondani, hogy mennyire jó, hogy vagytok nekem. De tényleg. Olyan fontosak vagytok az életemben, erre nem most jöttem rá, csak most úgy eszembejutott, hogy megköszönjem mindazt, amit eddig kaptam tőletek, és amit (reményeim szerint) ezután kapni fogok. Nem akarok személyeskedni, de Bari, Bayusz, Elvira, Zizi. (abc-sorrendben, csakhogy ne legyen sértődés :D). Szeretlek Titeket, no!

Tegnap ünnepeltük Hapi szülinapját, és olyan jól meglepődött, olyan jó volt! Volt sok finom sütike, játszottunk is, sokat nevettünk meg minden. Élveztem az estét.Néhány kép, az elsőn a csajok, anyuval (L), a második mindenki, aki hozzájárult az est fényéhez, aztán az ünnepelt, akit imádok, végül a macska, aki a galériáról lelógó fejjel sikeresen elaludt :P.

Lehet, hogy nyálas vagy rózsaszín, vagy cukros, vagy amit akartok, de SZERETLEK TITEKET!Nagyon, de tényleg. És most keblemre ölelnélek mindannyiótokat. És alig várom, hogy újra lássalak titeket, mindenkit, akiről itt most szót ejtettem.

Nem

Most komfortosan érzem magam. Minden rendben körülöttem. De tényleg. Boldog vagyok, végre! Mit nekem 10 hónap szenvedés, a poklok Pokla? Mit nekem egy Domestos-szagú, aki azok után, hogy majdnem teherbe ejtett nem jött el velem tesztet venni? Mit nekem egy óraátállítás, ami miatt megorrolt rám a tisztaságmániás metroszexuális? Mit nekem...! Folytatom: mit nekem a szilveszter [suttogom rettegve]. Még mindig nem tudom mi lesz, mert nem merem megemlíteni. MÉG nem.Már tavaly óta meg van beszélve, így a megállapodáshoz mindenképp tartani fogom magam. Nem tehetem meg, hogy lefújom. Nem is teszem, csak az nem biztos, hogy ki lesz ott? vagy ki nem? Nem merem megemlíteni, mert még mindig tartom magam az elhatározáshoz: carpe diem, nem tervezek előre. Lesz ami lesz, amíg lehet, jól érzem magam. De azért....azért már úgy érzem, közelebb van. Igen, határozottan úgy érzem. És milyen jó! A suliban is hellyel-közzel jól mennek a dolgok. Bár a jövőheti nyelvvizsgámra nem tanultam semmit, az esélytelenek nyugalmával azért mégis megpróbálok valamit rákaparni arra a tetves papírra. Hátha bejön. Ha meg nem, akkor nem. Milyen sokszor szerepel a 'nem' ebben a bejegyzésben! Azt hiszem, erről is fogom elnevezni. Merthogy én mindig a bejegyzés elkészülte után adok címet az irománynak. A nap legjobb idézete: 'A kikosarazott hitves úgy nézett rám, mint egy cserebogárra,amelyik hamisan cintányérozik.' Zárom soraimat, ennyi elég volt belőlem.

Halmozódik!

Megint vége egy hétnek, és holnap OKTV. Remek lesz, nem tudom, hogy hogy fog sikerülni, de van ennél rosszabb is. December 2. Damoklész kardjaként lebeg fölöttem. A német nyelvvizsga. Nem hiszem, hogy sikerülni fog. Nem tudom. Valamiért nem tudok most kipréselni magamból semmit. Lehet, hogy leülök leckét írni? Jáj basszus. Viszont a hétvége mókás volt. Pénteken szétfagytam a Deák téren, először magamban, később társaságban. Bariéknál kötöttünk ki, közben Bayusszal volt egy elég érdekes beszélgetésünk. Olyan aranyos volt! Azt mondta, hogy ha a Földön csak engem ismerne egyedül, neki az is elég lenne. Milyen kedves! A szombat is jó volt, Ádámmal voltunk őő táncolni. Mostmár azért kezdjük kiismerni egymás lépéseit. Most megint minden szép. Ma a Mamánál voltunk, csináltunk néhány képet a gyönyörű hóesésben. Najó, szép volt,de a leggyönyörűbb akkor is tegnap volt! Kár, hogy nem tudok magamnak csizmát venni, mert elefántlábam van. No mindegy, kibírom félcipőben is a telet. (Remélem) Most elmegyek fogalmazást írni. Angolul. Ahhelyett, hogy német nyelvtani szabályokat nyálaznék. Óó, annyira mindegy. Az OKTV nem számít. A vizsgám meg úgysem fog sikerülni. Gondolom. Lehet, hogy megpróbálhatnám mégiscsak megcsinálni.

Ez meg ma készült a Mamánál.

Idő

Tudom, tudom, mostanában eléggé elhanyagoltam a blogom, dehát azt veszem észre, hogy semmire nincs időm. Pedig semmi maradandót nem alkotok. Úgy értem, azt veszem észre, hogy felkelek, és aztán lefekszem. Közte pedig leforog néhány gyors képsor. A suliban ülök, itthon ülök, metrón ülök, felhőn ülök. És minden előlről. Semmi dolgom nem halad, viszont az idő csak telik és telik, és nem tudom megfogni. Ma egy kicsit megállt ugyan, amíg a forró vízben áztattam magam, és nem gondoltam semmire, csak olvastam, és nyugalom volt és béke. Aztán majdnem kiestem a kádból, amikor megszólalt a telefon. Ádám hívott, hát persze. Milyen rendes, hogy szorgalmasan felhív minden este! És mekkora mákom van vele, hogy éjszaka közepén nem hív fel azzal a kérdéssel, hogy van-e kedvem beugran egy jó kis gruppenba...! Igen, ilyen is van. Holnap találkozunk, igaz, csak egy rövid időre, de nembaj, majd értelmesen kitöltjük, és ilyen módon értelmet adunk ennek a csekély jutalomnak is. Ma tejszínhabos málnatortát, aztán kacsasültet párolt káposztával és hagymás tört burgonyával készítettem. Hosszú nap volt ez a mai, de hipp-hopp ennek is vége lett. Nem tudom, mikor fogok legközelebb írni ide, de igyekszem, hiszen az emlékeim nekem is kellenek, és így azért könnyebb visszaemlékezni, főleg ha szépen kivesézve vagy éppen jól és általam érthetően leplezve írom le. Ez most megint egy elég csavaros gondolatmenet volt, no mindegy. Jó éjszakát.

Ember

Úgy érzem magam, mint akit összevertek. És milyen jó érzés! Igaz, nem kis tortúrán mentem át, mielőtt sikerült összehozni Ezt a randevút. Utoljára 15 évesen kaptam ekkora adrenalin-adagokat, már rég leszoktam róla. Anyu nagyon gyanakodott, hogy nem is úgy van, ahogy mondtam neki. Hát valóban. De ha egyszer elindultam a füllentés kacska ösvényén, többé vissza nem fordulhatok belőle. És egyre és egyre nagyobb lett a magam előtt görgetett hazugság-hógolyó, és csak szedte magára a havat és már alig láttam ki belőle. De szerencsére nem lett belőle baj. Leszámítva persze a saját kis érzéseimet, dehát most nem az a lényeg. Szóval már az előző bejegyzésben is említettem, hogy újra együtt vagyok Ádámmal. No kérem, kezdjük az elején. Múlt szombaton (azaz pont egy hete), lementünk soksokan Morrison's2be, és hellyel-közzel jól szórkaztunk (leszámítva, hogy Bari meg én voltunk az egyetlen józanok a társaságból), és a részegeket istápolni, támogatni kellett. Remek szabadidős elfoglaltság, máskülönben, mindenkinek ajánlom. Én meg persze a tömeget kutattam, hátha meglátom, és elmondhatom neki mindazt, amit annyiszor lejátszottam magamban. Aztán nem úgy lett. Amikor megláttam, nem tudtam megszólalni. Csak megöleltem. És elment. Kicsivel később szegény Vili jól az áldozatomul esett, mert rázúdítottam mindent, amit valójában Ádámnak kellett volna mondanom, de neki nem tudtam. Aztán a nevezett is megjelent, és hirtelen csend támadt (természetesen nem az egész szórakozóhelyre kiterjedő, csak a mi kis triónkra). Voltak a társalgás felélesztésére irányuló próbálkozásaim, de ezek mind kudarcba fulladtak. Egyszercsak odahajolt hozzám, adott két puszit az arcomra, és közölte, hogy akkor ők mostan távoznának. És én akkor, mint egy nyugati, naplementés-rózsaszín, romantikus, cukros film főhősnője megszorítottam a kezét, és visszahúztam,megölelt mire én nyomatékosan megkértem, hogy ne menjen el, és olyan banális dolgokat mondtam, minthogy 'itt érzem magam a legjobban, a Te karjaidban, itt van a helyem' meg, hogy 'úgy hiányzol, de tényleg, tényleg' és társaik. A banálist nem úgy értem, mintha ezek nem lennének igazak, inkább csak nem túl jellemző rám az ilyesfajta érzelemkitörés, pláne az adott körülmények között, pláne ilyen kifejezésekkel. Máskülönben nem bántam meg. Mert erre eltolt magától, és olyan hévvel csókolt meg, mint azelőtt még soha. Aztán minden hasonló volt, mint azelőtt. Hazavitt taxival, másnap találkoztunk, és a jégpálya melletti thermál-tónál pihengettünk, kedden is találkoztunk, igaz csak rövid időre, de a tartalmasabbik fajtából, és legközelebb pénteken láthattam csak. Amikor is kimentünk Margitszigetre, és szorosan magunkhoz vontuk egymást. Ez enyhe kifejezés. Felmentem hozzá. Erre vártam egész héten, nem csalódtam benne, bár félreértés is volt, ami kicsit megtörte az este menetét, de azt hiszem, kellőképp sikerült túllendülni rajta. A legmeglepőbb: vett nekem egy FOGKEFÉT. Oda, hozzájuk. Egy fogkefét. Igen. Több percig eltartott, mire napirendre tértem effölött. Nem tudom, hogy belegondolt-e, hogy ez nem csupán egy használati tárgy, hanem egyben szimbólum is, bár biztos vagyok benne, hogy nem vásárolgatott ilyesmiket minden nőneműnek, aki az ágyában megfordult. De akkor is. Aztán az is lehet, hogy puszta figyelmesség volt, amit nagyonis értékelek. Úgy is jó. Fantasztikus volt, annak ellenére, hogy nagyon keveset, vagy egyáltalán nem aludtam. De Vele voltam, és ez a lényeg. Ott, ahol, mint már korábban is említettem, a helyem van. És ez így van jól. És amikor felkeltünk! :) Kaptam kávét, cigit ( az a sajátom volt egyébként), és mint egy közönséges szatír törölközővel a szövetkabát alatt (merthogy zuhany után voltam) kint álltam a novemberi napsütésben, boldogan, mosolyogva. És nem kapott el a szokásos hárpia-hangulat, mint ami rendesen szokott bármilyen természetű reggeleken/kelés után. Végül kikísért a pályaudvarra, és most Kenesén vagyok, lefekvéshez készülődöm. Hiányzik a drága, és most, azt hiszem, sokáig nem fogom látni, mert nagyon kell dolgoznia. De megígérte, hogy minden este hívni fog, és ha a leghalványabb esélyt látja is a találkozásra, meg fogja ragadni, és azonnal hív. Majd meglátjuk, de ha mást nem, egy hét múlva biztosan láthatom. Dióhéjban ennyi.

És igen!

És mégis forog a Föld! Nem őrültem meg, inkább megint borultam egyet. De most jófelé! Mekkora jó, hogy nem tolattam le a hajam! Ha lesz kedvem, talán majd leírom, milyen körülmények között kötöttünk ki ismét egymás karjaiban, most fáradt vagyok. A lényeg: talán mégis lesz szikra. Megint bizakodom. Mindenesetre boldogságosság van, ez a lényeg, és újra fogja a kezem, és újra ölel, és újra csókol. Helyes. Ennek így kell lennie.

őŐőő...

Miért van az, hogy estére jön ki rajtam a téboly? Egész nap magamhoz viszonyítva normális vagyok, ilyenkorra meg már teljesen átváltozom. Bár lehet, hogy napközben csak jól takargatom, nem is tudom. Akik körülöttem vannak, egy kedves, bájos, okos lányt ismernek meg, és később, a legváratlanabb pillanatban kimutatja a foga fehérjét. Egy őrült, ki letépte láncát...Ilyenkor születnek az olyan kaliberű gondolataim, hogy letolatom az egész hajam. Persze mindenki azt mondja, hogy meg ne merjem próbálni. Dehát nem nekik kell hordani. Nem is tudom, mi van most velem, a gondolataimat úgy kell összevadászgatnom. Így sem teljesen sikerül, szanaszerte heverésznek, és fütyülnek rám. Hát kösz. Tiszta káoszos vagyok, ki kéne ebből jönnöm. Nagyon káoszos vagyok. S ki igazodjon ki rajtam, ha én nem? Megváltoztam ám, csak még nem tudom, mi lett belőlem. Jobb lett? Rosszabb? Én ezt már nem tudom. Majd ha megint elkezdenek hullani a barátaim, akkor rájövök rosszabb. Ha osztódni kezdenek, akkor nyilván jobb. Ez most amúgy hidegen hagy. Magammal akarok foglalkozni, önző, bitang módon. Kicsit befelé hallgatóznék, hogy a lelkem mit is óhajt, hogyan érzi magát odabent. De ha ilyen zaj van körülöttem, nem fogom megérteni. Csend kéne, az a baj, hogy a zaj is bentről jön. A saját határaimat feszegetem. Aztán vagy szétesem, vagy nem. Ez még előttem is homályos. Mit is írtam most ide? Át sem olvasom, kivételesen, mert megduplázódnának a zavaró tényezők. Megyek inkább aludni lassan.

Zu spät

Miért az a fixa ideája mindenkinek, hogy nekem pasi kell?? A suli hírhálózata egyébként remek, köszönöm az együttműködést, dehát ezzel jár, ha valaki olyan ismert mint szerénységem. A fogorvosom az egyetlen, aki nem javasolja. Na, ő egy normális nő. Miért gondolja mindenki, hogy egyedül nem állok meg a lábamon? Najó, talán hogy ezt elhiggyék, nem kéne szenvednem. Dehát mit csináljak? Csak kikandikált a szeg a puttonyból, egyébként. Azt mondta, sok a 10 év. Neki. Sejtettem, még filozofálgattam itt a blogomon is, azt hiszem, hogy mit akar egy ilyen komoly, felnőtt ember egy ilyen fruskától, mint én? Aztán megnyugtattam magam, dehát tetszem neki, nincsen semmi baj. Annyira fáj még mindig. Nekem is van ám vesszőtáltosom: nekem aztán nem kell pasi. De nem ám. Jelenleg csak két hímneműt engednék a közelembe: Reinert (aki, mint tudjuk, kb. 1000 km-re van) és Ádámot (aki, mint tudjuk, múlt héten szakított velem). Nem kell, mostantól közepesen csúnyán fogok öltözködni, és lehet, hogy letolatom a hajam. Csakhogy még véletlenül se jusson eszébe egyik baromnak se, hogy engem megkörnyékezzen. Nem kell. Egyszerűen elegem van, elfáradtam. Ha nem kapom vissza valamelyiket a kettő közül, akkor köszönöm szépen, elég volt. Gyereket sem akarok, minek? Utálom a kölyköket, és különben is, ilyen világba? Ahol virágzik a bűnözés, drogkereskedelem, fegyvergyártás? Minek? Vagy ő lő, vagy őt lövik le. Nem kell. Minden hímnemű elcsellózta magát nálam. Hiába minden próbálkozás, tehetnek nekem egy szívességet.

Eines Tages werd ich mich rächen, ich werd die Herzen aller Jungen brechen

Városnézés

Most vázlatpontokban szépen leirom, de majd később kiegészitem szépen. Szóval csütörtök este szépen várost néztünk Barival, először elmentünk Főbe-járathoz, de az zárva volt. Átmentünk Szóda music pubba, ahol d'n'b ment, hallgattuk egy darabig, de azt is meguntuk, végül elcsattogtunk Gödörbe, ahol néptáncest volt, de pár hilyán sajnos nem nagyon tudtam táncolni, pedig olyan kedvem lett volna!! Persze itt már megint bejött a képbe Ádám, hogy miért nincs ott velem, és miért nem táncoltat stb. Végül hazatértünk. Tegnap este egyedül lementem Morrison's 2be, és nekiálltam bolyongani (igazából tudtam, hogy nem fogom Őt ott találni, dehát próba cseresznye). Egyszercsak kiszúrtam Szaszát és Atát, és onnantól azért jobban éreztem magam, csak Ata ne emelgetett volna fel, az nem volt olyan jó.(Nem tudom, miért,de tegnap este kijött a pasikon az emelgethetnék, a másik srác is, akiről irni fogok, az is folyton emelgetett, meg rakosgatott....pedig ezt érthető okokból utálom....) Viszont nem is tudtam, hogy ilyen jó hangja van! Szasza ma dolgozott, úgyhogy korán hazament, én meg egyedül maradtam Cukrásszal (ezen a művésznéven énekel), és elmentünk a disco szobába, aztán retroba, de egyikben én, másikban ő nem érezte magát jól. Aztán elváltunk egymástól, és én leültem retroban. Ahogy ott üldögéltem, és nézelődtem kb. 3 percenként megtalált valami pasi, hát jól elküldtem őket, megmondtam, hogy nekem nem kell senki. Aztán egyszercsak az egyik kérdezés nélkül leült mellém, és miután megkérdezte a nevem, korom, sulit meg ilyesmiket közölte, hogy ő most megcsókol. Már úgyis elfáradtam az ellenekzésben, hát hagytam neki. Közben persze Ádámra gondoltam, és majdnem elsrtam magam. A srác nem adta fel. Sokáig az járt a fejemben, hogy irni szeretnék Ádámnak iwiwen, és hogy mi lesz benne ( nem is tudod, mennyire hiányzol, hogy most milyen szivesen átölelnélek, megcsókolnálak, és értem, amit mondtál, és nem is akarlak zargatni, de megszerettelek, és nem tudok magammal mit kezdeni stb.) Zoli (mert igy hivják) megkérdezte, hogy nem megyünk-e el valahova. Na hova? Duna-partra. Jó, lementünk, de addigra már megviláglott előttem, hogy őt aztán baromira hidegen hagyja az intellektualitásom, utálja az irodalmat(!!!), a presztizzsel meg köszönőviszonyban sincsen. Nem lehetett vele normálisan beszélgetni! Persze, nem vagyok hülye, hát tudtam, hogy aztán nem érdekli, hogy milyen vagyok, csak meg akar dönteni, pár hónapja sikerült is volna neki, mostmár nem. Engem igenis tessék tisztelni. Azért tűrhetően elpiszmogtunk hajnali négyig, és végül az Oktogonon sétálgattunk, amikor egyszercsak odanyomott a számra egy puszit, és közölte, hogy ő akkor most megy. Jó, szia. És elment. Előtte nem sokkal elment előttem egy 105ös busz, gondoltam, dejó, akkor azzal megyek. Beálltam a megállóba megnyugodtam, hogy 20 perc múlva jön, rágyújtottam. Ja nem, 20 perc múlva indul a végállomásról. Ez azért már húzósabb, tekintve hogy 20 perc alatt ér az Oktogonra, ami már barátok között is negyven perc. Ahogy azon gondolkodtam, hogy most mi a szart csináljak, odajött hozzám a srác, aki szintén a megállóban állt (azért is voltam korábban nyugodt...), és megkérdezte, hogy a Róbert Károly körút segit-e valamit. Én mondtam hogy igen( arra gondoltam, hogy nem tudja, hogy hogyan lehet oda eljutni, és már majdnem elkezdtem neki magyarázni), és ő meg mondta, hogy jó, akkor elvisz. Elég fura fejet vághattam, mert ugye megdőlt az elméletem, meghát beszállni csak úgy egy kocsiba??, amire úgy reagált, hogy 'Ja nem, nem, úgy értem taxival, ha jó neked, akkor kiteszlek valahol...'. Én megnyugodtam, és hazahozattam magam. Nem kellett egy órát várnom. Nagyon rendes volt velem, és azt hiszem, ha lenne (vagy lesz, ki tudja) rá lehetőségem, akkor igyekszem meghálálni neki. Viszont jobban vagyok. És most takaritok.

Az ördög veri a feleségét

Ma sem telt eseménytelenül a nap. Reggel, amikor még alig bírtam kinyitni a szemem (nem fogyasztottam el az előttem egykedvűen hűlögető kávét) már azzal bombáztak, hogy ma temetőbe megyünk. Milyen izgalmas, alig várom. Közben az időjárás sem tudta eldönteni, hogy voltaképpen most járjon a kedvemben, avagy ne. Ezen egész nap vacillált. Olykor megenyhült, máskor megharagudott. Jellemző. Hapi kitalálta, hogy ma menjünk Morrison's 2be. Nem rajongtam az ötletért. Vegyem fel azt a pólómat mint legutóbb(...). Na persze, mindenhova vágyom, csak oda nem. Leginkább a Moszkva tér közelébe vágyom, de persze oda nem állíthatok csak úgy. Nem fűlik a fogam ahhoz a helyhez, hiszen mostmár oda is emlékek kötnek. De még milyenek! De csodálatos volt, basszus, hogy fordulhatott így??Nem értem. No mindegy. Elmentünk a Mamához, nem volt rózsás kedvében. Aztán elmentünk a Papához, és mellette van egy üres fiók, merthogy ilyen panelban lakik, amire a Mama azt mondta, hogy az már őrá vár, és hogy milyen jó lenne már ott lenni stb. Remek érzés volt hallgatni. Aztán bementünk a Tuskóba, ahol kaptam egy Pannonos kártyát, amiről havonta 10 percet beszélhetek hálózaton belül. Nagyon kevés a kék előfizetéssel rendelkező ismerősöm, ha mást nem, majd Hapit hívogatom sűrűn. Hazaértünk, és lementem tesókával a benzinkúthoz cigiért. Na az még egy tortúra volt. Megkért, hogy menjek be érte, adott egy 10000est. Bementem, kikértem a cigit, nem találtam a pénzt. Pánikba estem, kirobogtam, miközben kiabálva vérem tudtára adtam: Baj van! Kotorásztam még egy kicsit a zsebemben, hát nem meglett? Visszavontam a riadót, és megfordultam. Bementem, odaadtam a pénzt, visszakaptam, kimentem. Nem hoztam a cigit. Vissza. 'Itthagytam a cigit!-Hol?-Hát nem tudom, hova tetted, de én nem vittem ki, mert a pénzzel voltam elfoglalva.-Akkor itt kéne lennie.-Biztos visszatetted a sorba!-Nem, itt van(és kihúzta a pult alól), ide tettem, hogy ne vigye el más.' Végre kimentem, minden megvolt, és akkor gondolkodni keztem. Hogy lehet az, hogy volt a visszajáróban 200as? Mondtam is Hapinak, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, és hogy biztos jól átvágta magát a csávó. Hát nem, minket vágott át. Méghozzá 820 szép magyar Forinttal. Vissza megint. Hapi kicsapta a balhét, a méla csávóval nem nagyon jutottunk dűlőre. Szóba került gyengeelméjűség, főnök, videófelvétel, felmenők. Végül győztesen kerültünk ki, bár a 20 Ft csak megmaradt neki. Ezek után fürdőt vettem, szépen megmostam a hajam, jó, elmegyek ezzel a kis hülyével, hadd örüljön, még az is előfordulhat, hogy élvezni fogom. Mostmeg itt ülök törölközőbe csomagolva, gyönyörű hajzuhataggal, Hapi meg haldoklik bent a szobában. Most, hogy feltüzelt, és szépen összekészültem, most lett rosszul és találta ki, hogy ne menjünk. Annyira fantasztikus családom van! Tömörgyönyör. Mostmár el szeretnék menni, kiváncsi lennék, hogy érzem magam NÉLKÜLE. Bár úgysem lesz jó, tudom. De próbálkozni lehet. Igen, határozottan menni szeretnék. De édesanyám meg azt mondta, hogyha Hapi nem jön, én sem mehetek sehová. Csak úgy durrogtatom a pezsgőt örömömben. Így sem voltam eléggé szarul...

Őszintén

Hol is kezdjem? Egész nap ennek a bejegyzésnek a megszülésén agyaltam, de azt hiszem, ha kiírom magamból, kicsit segítek. Mások ilyenkor rajzolnak, festenek, énekelnek, én írok. Miért is nem csináltam mára programot? Ja igen. Mert mozi volt betervezve. Nem is akárkivel. Egy hete ilyenkor csak a műtét fájdalmai árnyékolták a boldogságomat. De azt gondoltam, Valaki hazavár. Szerdán menjünk moziba, mert akkor még nincs káosz a moziműsoban. Mert csütörtökön sosem lehet tudni biztosan, hogy mit is fognak adni, és nem is lehet előre tervezni. Hihetetlenül boldog voltam, nem is tudtam, hogy lehet a szerelem fájdalmas. Azt hittem, végre találtam valakit, aki tökéletes. Inellektuálisan sosem találtam még nála hozzám közelebb álló embert. Két hét volt az egész, két hét felhőtlenség. Aztán persze mindenki jött a közhelyekkel. A családommal az élen, akik mindaddig odáig voltak érte az én elmesélésem alapján. Közhelyek. Mennyire utálom őket! Rájöttem, azért találtam tökéletesnek, mert nagyon hasonlít hozzám. Ezzel nem azt mondom, hogy én aztán ilyen jó vagyok, hanem azt, hogy a kommunikáció, az érzések voltak hibátlanok. A megnyilvánulások. Azt gondoltam: 'Hé, végre itt egy ember, aki nem egy lepukkant rocker, akinek tényleg van valamije, aki megfog, és átjár, és odavan értem!' Hihetetlennek tartottam mindezt, és ami a legjobban vonzott benne, az olyasvalami, amit úgy hívnak: PRESZTIZS. Ez az, ami eddig hiányzott, és ez az, ami új volt. Persze az is sokszor felötlött bennem, hogy mit is akar tőlem egy komoly felnőtt ember, aki tényleg tudja, hogy mi a helyzet, tisztában van azokkal a dolgokkal, amiket eddig kerestem a potenciális partnerjelöltekben. Mondhatom, egyik sem felelt meg ennek, de nem tudtam valójában mi is az. Presztizs. Élvezettel ízlelgetem ezt a szót, ez az amire vágytam. Presztizs. Ez az, ami nélkül hímnemű mostantól a közelembe sem juthat. És végül ez az, ami a végemet jelenti. Mert mostmár tényleg elhiszem: NINCS tökéletes pár számomra. Eddigi tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy nincs mégegy olyan FÉRFI, aki mindezen tulajdonságokkal rendelkezik, és érdeklem is. 18 éves csitri vagyok, mit vártam Tőle? Még jó, hogy két hét után rámunt. Csak reménykedtem, vagy, mint ahogyan azt már korábban említettem, bizakodtam. Hiába: rá kellett jönnöm, hogy egy nyomorult szikra kicsiholására is alkalmatlan vagyok. Mert ha alkalmas lennék, most bőszen készülődnék moziba menni, és énekelgetnék közben, és a ruháimat próbálgatnám. Persze biztos vagyok benne, hogy a fenenagy önbizalmam is szerepet játszik ebben. Ha nem hitettem volna el magammal, hogy igenis vonzó vagyok, és csinos, és bájos, és humoros, és igenis van mit szeretni rajtam, akkor nem csalódtam volna ekkorát. De elkövettem ezt a hibát, és most szürcsölgetem a levét. Nem nagy élvezettel, ezt hozzátenném. Ilyeneket hallgatok: ne sírj, majd jön másik, nem érdemel meg téged, nem is illett hozzád, sokkal jobb jár neked stb stb. A gyűlölt, utált közhelyek. Én nem így látom. Akkor most összefoglalnám: soha, senki nem szakított még velem. Ennek az első, csúfos esetnek három fő kiváltó oka volt: 1. A szikra teljes, mindennemű hiánya. 2. A presztizs. Hogy gondolhattam, hogy hihettem el, hogy egy ilyen ember életébe beleférek? 3. A természetes adottságaim. Velem nem lehet megjelenni valahol, és bemutatni, mint a bájos, ifjú barátnőt. Persze, bájos, ifjú barátnő, akinek még foga sincsen. Nem tudok úgy viselkedni, hogy beleférjek az ő társaságába csúnyán szólva kasztjába. Neki presztizse van. Amikor szakított velem, és befejezte a mondókáját az okról, hosszan nézett rám, tanulmányozta a vonásaimat, az arcomat, hátha kiszed belőle valamit. Hagytam neki, azonkívül kerestem a megfelelő választ ahhelyett, hogy 'Pedig már épp kezdtelek megkedvelni.' Ezt túl epésnek, bunkónak, cinikusnak tartottam. Jobb híján mégis ezt mondtam, rágyújtottam, és nekiálltam csillagászati megfigyeléseket végezni. Nem az eget láttam, természetesen. Azt láttam, amint utoljára megcsókolt. Buta voltam, akkor, hogy sejthettem volna, hogy akkor, az a kedd este az lesz a vége az egésznek? Hogy akkor már erőst emésztgette magát a szakítás miatt. De akkor lenne pár kérdésem: miért hívott moziba, ha tudta, hogy szakítani fog velem, és sosem jutunk el végül a filmvetítődébe? Kímélni akart, hát persze. De akkor miért tervezett előre? Miért ígérte még pénteken is, amikor megtudta, hogy nem fogyaszthatok tejterméket, hogy majd csinál nekem banánturmixot szójatejből, ha már tudta,hogy nem fog? Miért miért miért? Én elhittem mindent, annak ellenére, amik eddig történtek velem. Azt hittem, végre valaki. Olyan boldog voltam. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet szerelmi bánatba esni, mikor olyan szép ez az egész? És hol tartok most? Hogy álomba sírom magam. Hogy gyanútlanul ülök a villamoson, és szivárogni kezdenek a könnyeim. Hogy a Jászainál, amikor leszállok a troliról, kutatok az emberek között. Nem lesz még egy ilyen, tudom. Nem is akarok másikat. Megint egy közhelyet kapok válaszul: ez most természetes, majd idővel jön másik, vagy kell másik. Mindenki ízlése szerint fejezi be. Nanem. Nem kell másik, nem nem nem. Azt is megkaptam, hogy mitől vagyok úgy oda, hiszen CSAK két hét volt az egész. És itt újból képbe jön a szikra. Megszeretni valakit egy pillanat műve. Nem két hét vagy egy hónap vagy egy év. Egy pillanat az egész. Nála ez a pillanat hiányzott. Nálam nem hiányzott. Egy arc lebeg előttem, egy illat van az orromban, rengeteg mozdulat nyoma a bőrömön, szavak a fülemben,SMSek a telefonomban. Emlékképek a fejemben kifeszített vásznon. Ez maradt belőle, de ismerős! Nem akarok mégegyszer találkozni ezzel az érzéssel, amit csak így hívnék, összefoglaló néven: UTÁNA. Ezzel sajnos együtt jár az ELŐTTE is, ami a legtöbb embert (így engem is) illatos ködfelhőbe burkol a szennyes világtól, és feledteti vele az elővigyázatosságot, és az utánát. Mostmár jobban kéne lennem, azt hiszem, mindent leírtam. Össze-vissza, rendszertelenül, de leírtam. És mégsem vagyok jobban. Nem érzem azt, mint máskor, hogy most aztán megmondtam a világnak, átakasztottam a vállára a gondom, nem kell vele többet foglalkoznom. Talán zenélnem kéne. Az kifejezőbb. Kár, hogy a muzikalitás minden formája távol áll tőlem. Így maradnak a betűk, amik néha kemény szavakat szülnek, néha könnyedén játszom velük. Most izzadtságcseppeimet jelképezik. Minden egyes betűvel megküzdöttem, ami itt szerepel. Könnycseppek is egyben. De nem az összes, aminek birtokában vagyok, jönni fog még. Ma este, holnap, holnapután, a villamoson, metrón, az utcán sétálva, bárhol. Mintha atomtámadástól tartanék. Oda a büszkeségem. Fél Budapest látta az érzelmi kitöréseimet, nem palástolhatom tovább őket. Flörtölgetek a gondolattal, hogy beolvadok a hétköznapi emberek szürke masszájába. Megtanulom az összes sztárocska nevét, reggeltől estig a tévével butítom magam, és hozzászólok az általam eddig lenézett emberek tartalmatlan beszélgetéseihez a legújabb botrányokról, megbotránkozom rajta, és falom, tömöm magamba az ilyen mocskokat. Ennek is van értelme, eddig nem tudtam, de most megvilágosodtam: addig sem kell a saját tyúkszaros életünkkel törődnünk, élhetjük másokéit. A kiállított majmok boldogtalan, elkeseredett cselekedeteit. Micsoda mulatság lesz! Alig várom, csak előbb le kell győznöm a folyamatos émelygést, ami számomra ezzel jár.Nem tudok többet kisajtolni magamból, egyelőre. Még várom a csodát.

Belül

Nincs már miben hinnem, ráuntam a tájra, nekem senkim sincsen, most látsz utoljára. Kein wunder, dass ich traurig bin. Tage wie diesen hier gibt es wie Sand am Meer, nicht läuft wie ich es wollte.Sie geben nicht viel her, auser Frust. Zu 'nen andern Zeit war'ne Reise in die Ewigkeit für uns zwei. Warum hast du mir das angetan? Ich lieb dich immernoch so sehr...Warum, warum, warum? Deine Gewalt ist nur ein stummer Schrei nach Liebe. Noch sind wir frölich, noch sind wir unbeschwert. Glaubst du an die Liebe auf den ersten Blick? Warum hast du Angst von streicheln? Fast wie von allein, jedoch niemals ohne dich möchte ich sein! Mit einem Herz, das wohl zu lang auf Eis gelegen hat, wir haben allzu viel erhofft und leider nichts getan. Kell, hogy emlékezz minden álmodra, mert csak űrt hagy majd múltad számodra.Hogyha félsz attól, mit most megtennél tudd meg hogy lesz jobb és nem vesztettél. Itt van a szerelem, érzem, néha fájhat de én kértem, mégha fáradt is támad újra. Plötzlich weiss ich ganz genau, was ich will. Bisher war das nur so ein komisches Gefühl. Wie lange soll'n wir noch warten bis wieder bessere Zeiten starten? Fáj a fejem, a szívem túl nagy és nem tudom, nem tudom, hol vagy.Forog a világ, elfolyik minden, nekem senkim de senkim sincsen. Es ist vorbei, doch ich hoffe, dass das, was uns trennte, uns wieder vereint. Wenn ich könnte, dann würde ich vor meinem Leben wegrennen.Meine Gefühle einfach zu ignorieren,Ich will so kalt sein, dass alle erfrieren. Will mich nie mehr verlieben.Liebe ist nur ein Traum, eine Idee und nicht mehr.Tief im Inneren bleibt jeder einsam und leer.Es heißt,dass jedes Ende auch ein Anfang wär.Doch warum tut es so weh und warum ist es so schwer? Ich lasse dich gehn, auch wenn es mich zerreißt. Glaub Keinem, der dir sagt, dass du nichts verändern kannst! Ich bin so vernetzt, dass ich gefangen bin,so schnell unterwegs, dass ich den weg nicht mehr find. Doch ehe dir dein Herz zerbricht, hier kommt die gute Nachricht: Du und ich und sonst noch ein paar Leute, wir sind auf der guten Seite! Weltweit sprechen wir zwar verschiedene Sprachen,doch in allen kann man lachen. Liebe für's Leben... Ich wollte dir nur mal eben sagen, dass du das Größte für mich bist.Und sicher gehen, ob du denn das selbe für mich fühlst. Und ich frage mich gelegentlich, bin das ich?Oder bin ich nur so wie sie mich gerne sehen? All die Worte, die uns groß erscheinen,all die Träume, die uns vereinen,all die Zeiten, die uns im Gedächnis bleiben.Ich sag' diese Nacht ist wie gemacht dafür! Und noch ein Flirt, noch ein Kuss - nur noch einmal vögeln, dann ist wirklich Schluss!Mein Leben ist die Hölle, wo ist der Notausgang? Zu viel Sex, zu wenig Schlaf - wofür werd ich denn nur bestraft? Mein Leben ist die Hölle, schon viel zu lang..Ich brauch kein Haus aus purem Gold, ich hab das alles nie gewollt,ich brauch nur etwas Ruhe und etwas Zeit. And if I ever got another chance I'd still ask him to dance.(I'll never forget that night) Daß ich geweint hab' sag ihn nicht, auch nicht, daß mein Herz zerbricht. Sag nicht, daß ich's nicht ertrag. Sag ihn nur, daß ich ihn mag. Do you really want to hurt me? Help me out!Yeah, you know you got to help me out!Yeah, oh don't you put me on the blackburner!You know you got to help me out... Deine Sehnsucht ist noch immer groß,komm mit mir und du wirst sehn,wenn wir durch den Spiegel gehn wirst du deinen Augen nicht mehr trauen.Komm doch mit vertraue mir,diese Welt gefällt auch dir... How can anyone be so lonely? Part of a success that never ends, till Im thinking about you only. Döntened kell, mi a fontosabb; megnyisd vagy őrizd önmagad, csak félig él, aki nem szabad. A rabok szíve megszakad. Hiányzik néha egy kis fájdalom.Máskor meg nem bírom, azt, hogy folyton megkísért. Adj hitet és elhiszem neked, hogy élni szebben is lehet. Beszélj hozzám, mondd újra el!És adj hitet! Bármit teszel,az nekem is kell!Taníts mindenre,hogy értselek!Ezt nem éreztem sohasem még, mondd, miért kell, hogy mindig egyedül őt lássam? Eszembe jutsz, és elénekellek, szóvá teszlek, újjáteremtelek, csak engedd meg! Ha a boldogtalanság fáraszt,talán jóvátehetném. Bizonytalan és egyszerű szándék, maga a játék az igazi ajándék. Csak ne dobd el még. Verdammt dazu, allein zu sein - ein ganzes Leben lang alleinSieh dich doch um, sieh endlich ein: Du bist allein, du bleibst allein. Denn was du erreicht hast, ist, so zu sein, wie du als Kind nie werden wolltest. Hast dein Gefühl einfach getötet, irgendwann - damit dich nichts verletzen kann. Nämlich allein, ständig alleinSchrecklich allein, ewig allein. Manchmal schließe ich die Augen, stell' mir vor ich sitz am Meer. Dann denk' ich an diese Insel, und mein Herz das wird so schwer! Männer sind Schweine. Frage nicht nach Sonnenschein. Ausnahmen gibt's leider keine. In jedem Mann steckt doch immer ein Schwein. Ich bin nicht blind, ich seh es nur nicht ein. Ich bin nicht stumm, Ich halte nur den Mund. Was soll ich sagen? Ich hab doch keinen Grund. Herzlich Willkommen in meinem Lebenslauf. Ich bin ganz ruhig, warum regst Du Dich denn so auf? Du solltest wissen, ich bin intellektuell. Du willst mich küssen mitten ins Gesicht, doch ob du mich lieb hast,das weiß ich nicht. Moment, hier breche ich ab. Mein Kopf ist plötzlich leer. Da ist etwas, das lässt keinen Platz für andere Gedanken mehr. Vielleicht wollte ich einfach nur zu viel, denn jetzt steht plötzlich alles auf dem Spiel. Ich weiss nicht genau, was los ist, ich hab so ein Gefühl. Ich weiss, Du denkst, ich wär verrückt. Ich will, dass es wie früher ist.Ich dreh die Zeit ein Stück zurück, ich will, dass es wie früher ist. Du siehst gut aus, Du bist perfekt, Du bist genial! Dein Angesicht wie Sonnenlicht. Cause when I'm thinking of you, and all the things we could do, my heart is pumping for love. I quess I'm thinking of you, like I would know what to do. Mach die Augen zu und küss mich,und dann sag, dass Du mich liebst. Ich weiß genau, es ist nicht wahr, doch ich spüre keinen Unterschied, wenn Du Dich mir hingibst. Mach die Augen zu und küss mich,ist es auch das letzte Mal. Laß uns den Moment des Abschieds, noch verzögern. Laß mich jetzt noch nicht allein mit meiner Qual. Mach die Augen zu und küss mich. Mach mir ruhig etwas vor. Wenn Du willst, kannst Du dann gehen, aber denk dran, ohne Dich, ohne Dich bin ich verloren. Es ist mir absolut egal, ob Du nur noch mit mir spielstTu was Du willst! Try to keep your head up to the sky.

És amit nem tudok leírni, de ugyanígy bennem van:

(A válogatás a teljesség igénye nélkül készült)

Röviden

Amikor megszülettem, szerintem Te már akkor is tudtad, hogy miken fogsz átvinni. Már akkor megpróbáltattál; el akartad venni az édesanyámat. Végül meggondoltad magad;biztosan jó lesz még valamire. Tűrhető gyerekkorom volt, bár nem feledkeztél meg rólam, apámat így is elég távol tartottad tőlem. Elismerem, mindig adtál belőle egy kicsit, de épp annyit, ami elég. Aztán cseperedni kezdtem, és ráébredtem: nem áldottál meg túlságosan. Legalábbis ezt akkor még így éltem meg. Nem olyan lettem, mint a többiek. Elhíztam, megcsúnyultam, emiatt az önbecsülésem lenézett a pincébe. Így éltem, éldegéltem, álmodoztam, beszéltem hozzád, hátha meghallgatsz. Lassan középiskolába kerültem, ahol kinyíltam ugyan, és sok barátra szert tettem (nem mintha nem lett volna már addigra elvétve egy-egy, és nem mintha az újak közül mind megmaradt volna). Kinyíltam ugyan, de árnyékban maradtam. Züllött korszakba érkeztem, azt hittem, végre rámmosolyogtál, és lett életem. Lett, de milyen? Így került újra képbe az édesanyám. Beoltottad valamivel. Beoltottad ellenem. Küzdelmes idők következtek, elköltözések, viharok. Csalódtam benned. Aztán megint azt hittem, rámmosolyogtál. Jött valaki, aki felkapott, elszálltam, jó volt egy darabig. De ebbe is mérget kevertél. Hát persze, hiszen ezt nem hagyhattad ki. Megkeserítetted, hát persze. Eltűnt, visszajött, ahogy épp a kedve diktálta. Aztán nem bírtam tovább a kínzásod, feladtam. Csúnya vége lett, kösz. Lassan átverekedtem rajta magam, jött a kovetkező. Az sem volt jobb, egy csipet szenvedélyt tehettél volna bele. Vagy esetleg E-betűt. Ezen is több-kevesebb sikerrel átléptem. Aztán hallgattál. Én sem szóltam hozzád. Valami megbántottság-féle bújkált bennem. Aztán jött az, amiről kivételesen nem te tehettél: megbuktam. Megint új élet, új lehetőségek, Neked is adtam még egy esélyt, korántsem az utolsót. Te aztán tudod, mit csinálsz. Kalandos nyár következett, jól éreztem magam a bőrömben, köszönöm azt a pár hónapot. Elkezdődött a tanév, és újra felcsillantottál egy lehetőséget. Szépen indult minden, óvatosan lépkedtem, nehogy megint keresztbe tegyél, igyekeztem, vigyáztam. És jött a csúnya eset az óraátállítással. Sosem felejtem el. Még egy olyan csalódást, nem is tudom, magamban-e, Benned, vagy a Világban. Onnantól megint minden rosszra fordult, igaz, csak rövid időre. Amikor elértem a mélypontott, és azt hittem, nem nyomhatsz tovább lefelé, te mégis taszítottál rajtam mégegyet. Pizsamában róttam az utcákat, ha emlékszel rá. Sírva, pizsamában. Elmenekültem hát, hova is? Naívan béketüntetésre. Utána nem volt hova HAZAmennem, ígyhát miért is ne? elmentem az afterpartyra. És akkor megint csodát tettél. A legnagyobbat. Hihetetlen dolog történt, nem kell Neked bemutatnom. Ezerszer és ezerszer elmondtam már neked. Nem hittem, hogy tudod még fokozni. De Te aztán mester vagy. Tudtad. Visszatért hozzám, és én elképzelni sem tudtam régi, elnyűtt, sötét önmagam. A fellegekben jártam, de sajnos Te három napot szabtál rám. Három mennyei, varázslatos, csodálatos napot, hogy utána a legmélyebb pokol legalja alá taszíthass. Gondolom azért, hogy megmutasd a hatalmad. Megint csalódtam benned. Átkoztalak, vádoltalak, gyűlöltelek. Tíz hosszú, sötét hónap következett a közbenjárásoddal. Elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagylak, és meg is lett az eredménye. Megyslzűntél kínozni és sanyargatni. Ekkor újra óvatosan megközelítettél. Messziről, csendben lapulva. Közben tűrhetően elszöszmötöltem az életemben is. Úgy mint család, tanulás, barátok. Jött a következő meglepetésed, Te kis Huncut. Elrejtettél nekem még egy fogat az ábrázatomban. Már féltem tőled. Féltem, mert az életem beállt egy egyenes vonalra, megfelelő volt minden, nem hiányzott semmi. Jó volt. Féltem, hogy mivel jössz elő megint. Hát persze, a fogam. Már majdnem elfelejtettem, de Te már csak egy ilyen precíz alak vagy, előjöttél vele. Közben ismét ügyesen fűszereztél, megint felkaptál egy kicsit. Felkaptál, és elhitetted, hogy nem vagy Te ám olyan gonosz, mint hiszem. Felkaptál, elhitetted velem, hogy vagyok Valaki, és van értelmem, és elhitetted, hogy szerethető vagyok, és megint elbájoltál a külsőségekkel. Én vakon bíztam benned, az azelőtt történtek ellenére. Nem feltételeztem, hogy mégegyszer megteszed. Ezerszer hálát adtam Neked, ezerszer megköszöntem, ezerszer elmondtam, hogy ideje volt már. Lelkesedést öntöttél belém, és közben vihorásztál a mellső végtagod árnyékában. Ugyanis a fűszerek gazdagok voltak, színesek, csak egy hibádzott közöttük: a Szikra. Valahogy kimaradt, biztos nem figyeltél eléggé, bizonyos vagyok, hogy teljesen, egészen véletlen volt, és nem megint egy szabotázs velem szemben. Megismertelek már. Az én démonom vagy, az én életemet kesergeted. És később sem lesz ez másképp, tudom. Akármilyen bájos, behízelgő lehetsz, akkor is egy kutya maradsz, és nem a szerethető, bolyhos fajtából. Inkább a habzó szájú, csapzottból.A hűtlen fajtából. És árnyékként követsz, és nem hagysz nyugodni, tudom. És most megint átkozlak. És mindig is foglak. És nem dőlök be Neked mégegyszer, hiába próbálod majd hízelgő törleszkedés közepette elhitetni velem, hogy egy ölbevaló cica vagy. Ezt én sem hiszem el. Mármint, hogy nem fogok bedőlni neked. Mert pontosan tudod, hogy mivel kápráztathatsz el. De mély nyomokat hagytál bennem. Azt nem is meséltem még, bár tudom, hogy ott voltál, milyen kínokat éltem át a műtét alatt. Tudom, hogy ott voltál, hiszen beszéltem hozzád, és válaszoltál, és megnyugtattál, és kábító víziókat vetítettél elém. Ott voltál, nem kell elmesélnem Neked. Pont Neked, aki ezt tetted velem. Minek nevezzelek? Az Isten elég népszerű, de nem méltatlak rá.Kérdezhetném, hogy nincs-e más dolgod, nincs-e más nyomorult, akit sanyargathatnál, de tudom a választ. Van bőven. És ki is használod, van akivel nálam csúnyábban is elbánsz. Van erre időd, egy jó kis (lelki vagy bármilyen más) vérfürdőre mindig kapható vagy.Háborúkat szítasz, hamis békéket köttetsz, Nincsenek érzéseid, az embereket a játékkatonáidnak véled. Úgy tologatod őket, ahogy akarod, úgysem tudnak ellened mit tenni. Élvezed a hatalmad, de jó, de édes, de üdítő!Van, akit a halába, őrületbe kergetsz. Hát engem aztán nem fogsz,de nem ám!Igen, megint bántottál, és ne próbáld megmagyarázni nekem, hogy a lelki fejlődésem érdekében tetted. Nem érdekel, milyen utat jelöltél ki nekem, érted? Egyszerűen teszek rá. Nem kellesz, és bármi rossz történik ezután, nem foglak többet átkozni. És bármi jó történik ezután, nem fogom Neked megköszönni. Sem ezerszer, sem százszor, egyszer sem. Nem nem és nem. Szakítok Veled, nem beszélek többé hozzád. És ne is kívánd, mert csak keresetlen szavaim lennének. Ne nézz vissza rám, tudod, hol az ajtó. Rengetegszer ki-be trappoltál rajta, kedved szerint, be is hoztad rajta a virágot, sarat, mindent. Most eredj, és nem akarok többet hallani rólad.

Schön, daß es dich gibt

Mostmár megint minden jó, visszatértem! Abbahagytam a haldoklást, inkább élni kezdtem. A hétvégém csodásan telt a szombati suli ellenére. Egyre átmentem Etelkához, és hétig ott is maradtam. Annyira jó volt végre beszélgetni kicsit vele, nem úgy, mint múltkor, mikor végi Speedie volt a téma, én meg halálra untam magam. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a Hapit, csak több órán át nem érdekelnek a pasiügyei, még akkor sem, ha a tesóm. Aztán hazajöttem, és itthon találtam egyedül; megsajnáltam. No annyira nem, hogy ne menjek el este, és ezt milyen jól tettem! Találkoztam Ádámmal a már jól megszokott helyen, és kimentünk (hogy, hogynem??) a Margitszigetre. Olyan idilli volt megint, és én ezt mennyire élvezem! Szegény Zizi, lehet, hogy addigra már elkezdett rosszul lenni. Ez van, én ezért utasítottam vissza mindkét tesóm alkoholizálásra való felhívását. Nem akarok megint rosszul lenni. Jó ez így nekem, az élettől is meg lehet részegedni. ('Kenny fajául betép az élettől :D:D'). Aztán az Ember elkezdett fázni, úgyhogy alkalmam nyílt megtekinteni a legénylakást. Nem is számítottam nagyon másra. Viszont azt nem tudtam, hogy balkon is van, tök hangulatos. Miután felmarkoltunk egy pulcsi helyett egy kabátot, egy sálat ÉS egy pulcsit lementünk egy szórakozóhelyre, ahol megismerkedtem a lakótársával, aki szintén egy szimpatikus fiatalember. Végül hazatértünk, mert Neki ma dolgoznia kellett. Ilyen is van. De azért bokros teendői közé beszorította az én hazakísérésemet. Mit mondjak, nehezen jutottam fel a lakásig. Végül ma nem találkoztun, sajnos.Ehhelyett órákon át mosogattam, meg pakoltam, meg rendet raktam, aztán aludtam egy keveset és mindezek után kibontottam a hajam.Legközelebb jövő vasárnap látom, bár már elkezdtem puhítani anyuékat a mihamarabbi hazatérés reményével.Zizi sem jött, mert alkoholmérgezéssel kórházba vitték. Már megint az a csúnya csúnya Tequila.Holnap egész délután törit fogok tanulni. Ja, merthogy Kövendynéni kiosztotta a papírokat. Nem lett jobb, mint számítottam, úgyhogy kedden újraírhatom. Mekkora jó lesz! Bár, ha jobban belegondolok, nem muszáj nekem pont ugyanazzal kijavítani a jegyem. Lehet, hogy visszavonom a javítási szándékom, és akkor nem kell egy délután benyalnom az egészet, hanem amíg kenesén poshadok legalább valami hasznosat is művelek majd. Most meg fürdés, alvás.

Stirb jung! Nanem

Jaj, hát én most olyan rosszkedvű vagyok. Nem is tudom, mi van. Napok óta nem bírok aludni, enni. 4 kilót fogytam, amire azt mondta a suliorvos, hogy nagyon veszélyes, mert egy hét alatt maximum egy kilót lehet fogyni. 2-3 órákat alszom. Valószínüleg ezért zártak ki szerdán a véradásból. Azt mondta a dokinéni, hogy alacsony a vérnyomásom. Még jó, hiszen egy nap egy joghurnál többet nem tudok bevinni a szervezetembe. És van, hogy az sem marad sokáig. Állandóan fáj a gyomrom és a fejem. A suliorvos azt is mondta, hogy stresszmentesítenem kéne az életem. Csökkentsem az irritáló tényezőket. Baromi jó. És mégis hogyan? Azt sem tudom, mi stresszel. A másik meg: üldöznek a balesetek. Egy hónapja anyu totálkárosra törte a kocsit. Tegnapelőtt a ház előtt tört össze négy kocsi. Tegnap megint. A villamossíneken keresztben állt egy füstolő motorháztetejű, összetört kocsi. Hazafelé a Bajza utcánál ismét füstölő roncs, tűzoltók körös-körül. Én még azért nem akarok ám meghalni. És most sem blogolgatnom kéne, hanem törit tanulnom a holnapi -a magyar történelem közel két évszázadát átfogó- dolgozatra. És ráadásul Ádámnak is dolgoznia kell holnap, így őt sem látom. Remek. Jó, mondjuk így meglátogathatom Bayuszt, akit lehet, hogy le fogok cseszni, ha sokat pattog. Kitalálta, hogy ő dolgozni megy holnap. Persze, szabad akarat, saját döntés stb. Tiszteletben tartom, dehát beteg az Istenadta! Nem is tudom, mit kéne kezdenem magammal. Lehet, hogy a műtét után újra minden rendben lesz, és az az, ami tudat alatt ennyire idegesít. Nem szeretnék megpurcanni, mielőtt még szépek lennének a fogaim...Meg egyáltalán. Friss vagyok és üde. És végre egy kis boldogság is költözött az életembe. Ja, meg a másik. Ilyen sincs, én mondom. Most, hogy végre találtam valakit hosszú-hosszú idő után, most, hogy abbahagytam az epedezést a Pigmeus után, hát nem elkezdett udvarolgatni nekem? Mostmár cseszheti. Nem tud érdekelni, szegény. No ennyit a nyomoraimról. Alig várom, hogy vége legyen ennek a hétnek végre. Nem, inkább jövő szerdáig vegetálok. Közben persze fog még egy-két jó dolog történni. Remélem. Még mindig bizakodom :)

Liebe kann so etwas schönes sein

Kábé ezt érzem most:)

Gyöngyszemek

Az előző bejegyzésem meglehetősen borongósra sikeredett, dehát sajnos ez létezik, van, és az a dolgunk, hogy tegyünk ellene. A világmegváltó gondolataimat most félretenném, és gyarló ember módjára a saját dolgaimmal fogok foglalkozni. Először is: huhúú, mit találtam youtube-on! Ezt sütizzétek!


Azért látszik, hogy eltelt már pár év azóta... No mindegy. A másik dolog: sikerült, csillapodott a rajongásom Farin iránt. Ezt egy másik embernek köszönhetem, aki hús-vér, fehér bőrű, kék szemű, magyarul beszélő. Egyelőre ennyit írnék róla, a többit majd meglátjuk. Én mindenesetre bizakodom. Aranyos :) Genitonak meg viszlát!

Értekezés a világról

Hát ez aztán már tényleg szánalmas! A múltkor olvastam egy részletet Vujity Tvrtko könvyéből, amelyben kifejti, amint beletúrt az internetes szex-mocsokba egy hazautazás utáni sokkoló élménytől vezérelve. A lényeg a következő: Hallott egy mesét a rádióban, ami megtetszett neki, és arra gondolt, elmeséli a gyerekeinek. Mire azonban hazaért, elfelejtette, arra emlékezett, hogy nagymamáról volt szó. Be is írta hát a keresőprogramba, ami egyáltalán nem meséket dobott ki. Az első oldal egy, a nagymamákról készült képekkel tarkított szexoldalt dobott ki. Ellenőriztem, valóban. Ez már azért mindennek a teteje. Hallatlan, hogy ezt kell látni. Mélységesen felháborít, és persze ez az oka annak, hogy nem kéne csodálkozni azon, ha ilyen aberráltak a mai gyerekek. Ha belegondolok, hogy ezek lesznek a felnőtt generáció akkor, amikor az én sarjaim cseperednek, egyre szomorúbb vagyok. Nem tudom, hová tart az emberiség. Már nagyon a szélén állunk a 'tökéletesen megépített kis civilizációnk'-nak, vagy talán már el is keztdtünk zuhanni a szakadékba. Az emberek buták. Egyesével persze nem mind, de ha magát az emberiséget nézzünk, globálisan, sajnos ezt kell megállapítani. Akik tehetnének ez ellen, ahelyett, hogy bevégeznék feladatukat inkább méginkább butítják őket. Ez közhely lett mára, de tényleg nem lehet másohogy megfogalmazni. Az igazat megvallva, nem akarom, hogy ezekkel nőjenek fel a gyerekeim. Sőt. Én sem akarok ezekkel felnőni. Ma láttam egy rövidfilmet, ami az ördögi körről szólt. A lényege az volt, hogy lassan feléljük a természetadta javakat, amik nem csak az állatok, de sok ember élőterét is jelenti. Ezzel jóformán megöljük az állatokat, az emberek meg nem tudnak mit csinálni, elmennek a gyárba dolgozni, hogy valamiből megéljenek a halászat, vadászat, növénytermesztés stb. helyett. Ezek a gyárak az elpusztított természetes anyagokhoz egy halom szintetikus kemikáliát adnak, amik végül a szervezetünkben kötnek ki. Eközben az országok vezetői, a kormányok ahhelyett, hogy az emberek érdekeit védenék, és az ő jólétüket szolgálnák (mintahogy kiskutya korukban ígérték) a meghatározó cégek vezetőinek a hátsó felét tisztogatják szájrátétellel. A mai társadalmak meghatározó jellemzői a következők: VEGYÉL, VEGYÉL, VEGYÉL! VEGYÉL TÖBBET, JOBBAT, DRÁGÁBBAT! Valamint: LÉPD ÁT, RÚGJ BELÉ, NE SEGÍTS, HEGYEZD A KÖNYÖKÖD! Nem hiszem, hogy ez a megfelelő hozzáállás. Nem akarok ilyen korcs világban élni. Nem akarom a családomat, sem a mostanit, sem leszármazottaimat, ilyen nyomorban látni. Mert nyomor van. Szellemi. Nem olyan hatalmas gondolatok ezek, épp csak ez ömlik belőlem. A düh mérget fröcsögött a vérembe, s az most megpróbál megszabadulni tőle. Kicsi vagyok. Igyekszem, igyekszem, de be kell látnom: nem vagyok elég. Azt javasolták többen is, hogy térjek politikai pályára, hiszen erős az elhatározásom és jók mind a kommunikációs mind a diplomáciai képességeim. Szívesen tenném, egy miatt mégsem. Ha elindulnék, két lehetőség állna előttem: vagy asszimilálódom az atmoszférához, vagy eltűntetnek, mint gondolkodó és nem pénzhajhász embert. Mivel az elsőt nem igazán tudom elképzelni, a második a valószínűbb. Azt viszont nem akarom. Ki tudja, hány lángoló lelkű fiatal életerős gondolkodó, teremtő ember indult már el hasonló ambíciókkal? Biztos vagyok benne, hogy nem tudnám megszámolni egy kezemen. De még a lábujjaim segítségének igénybevételével sem. És hol vannak ők most? Tud róluk valaki? Jobbik esetben kaptak egy figyelmeztető verést, rosszabb esetben két méter föld/folyó van felettük. Nem szeretném így végezni. De valamit mégis tenni kell. Bár lehet, már elkéstünk. Talán az én generációm az utolsó, aki még tehetne valamit. De az én generációm nem akar tenni semmit. Nem érdekli őket. Unalmasnak tartják. Fontosabb, hogy mi történt éppen az ún. celebekkel (sokáig nem is tudtam, mi az), akik minden bizonnyal rengeteg intelligenciával megáldott intellektuális, okos emberek. De ez nem minden. Nem csak a felnőttek butulnak, a gyerekek gondolatcsíráit már egész pici korban elkezdik kiírtani. Inkább bekapcsolja neki a tévét, nehogy véletlenül foglalkoznia kelljen vele. Vagy látástól vakulásig dolgozik. Elválik, rángatja a gyereket, lelkileg megcsonkítja. Megint felteszem a kérdést: csodálkozunk, hogy ilyenek? Semmi tisztelet nincs bennük, mert nincs előttük a minta, hogyan kéne civilizáltan viselkedni. Mert a felnőtt, akire felnéz(hetné)nek iszik, azt sem tudja, hogy hol van, káromkodik, szemetel az utcán, magára hagyja.Csodálkozunk? Ezek után mit várunk a gyerektől? Hogy ne gyújtsa fel a macskát, hogy ne köpködjön/szemeteljen az utcán, hogy ne verje mert a tanárát (!!!!!), hogy legyenek céljai, legyen egészséges gondolkodása és viselkedése. Nem várhatjuk. Nem is tudom, mit akartam ezzel mondani, de ha ezekre a dolgokra terelődik a szó, sírhatnékom támad. És most is. Igaz, elég csapongóak a gondolataim ebben a rögtönzött kiselőadásban, mégsem foglal magába minden problémát. Nem is lehet, mert akkor még 15 hónapig itt ülhetnék, és még mindig nem tartanék a felénél. Ilyen dolgok foglalkoztatnak mostanában. Nem túl derűsek, beismerem. Tanítani szeretnék. Az embereket. Gondolkodni, szeretni. Gondolkodni a jovőről, szeretni a Földet, egymást és minden élőlényt.Tanítani szeretnék.Emberiség szinten. Nem egy-egy embert, mert így azért mégis telik nekik valamire. Nem, együtt, amikor csordaként viselkednek. Amikor nem gondolkodik, mert egy barom, és nem tud és nem is akar mást tenni, mint a tömeg. Irányítani kell, és gondolkodni helyette. Ezt gondolják azok, akiknek ehhelyett az lenne a feladatuk, hogy VEZESSÉK őket. Csak mutassák az irányt, de ne hajtsák végig az úton. Mert ezek a barmok ösztönből cselekednek, és nem gondolkodnak. A hajcsárok meg élvezik, és hülyítik őket, és visszafelé fejlődünk. Nem jó ez így. Mostmár tényleg abbahagyom. Tudnám még folytatni, nem erről van szó. Csak nem bírom. Szomorú vagyok. El vagyok keseredve.

Liebe ist...

Ich kann meine Seele nicht mehr trauen. Hihetetlen, hogy 18 évesen képes vagyok még ennyire rajongani. De tényleg. Jó, talán pont most vagyok ebben a korban, de azt hittem, ilyesmiken már túl vagyok, de nem. Már megint fellobbant bennem a már-már ilyesztő lelkesedés, és most ne röhögjetek, Farin Urlaub iránt. Idővel le fog ez ám lohadni, de aztán majd megint ujraéled. Persze ez nem lesz mindig így. Elég nevetséges mindaz, amit most leírtam. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, de már megint órák óta róla szóló felvételeket nézek. Farin bebetonozva, Farin gyerekkel játszadozva, Farin grimaszolva, Farin megijedve, Farin teljesen kifejlett 32 darabból álló felnőtt fogsorát villogtatva SaTöbBi.Körül-belül 472 darab mozgó képsort tudnék most ide beilleszteni, de maradjunk mértékletességnél. Kész vagyok teljesen. Ne nevess!! Komolyan szenvedek.

Semmi különös

Csak azt szerettem volna közölni, hogy egészben is meg lehet ám tekinteni a klipet, ha rákerestek a Courage Nike címszavakra youtube-on. A zene előadója és címe: The Killers- All These Things That I Have Done. Ha valaki megszerzi, a korábbi bejegyzés díjait nyeri el. Köszönöm a figyelmet. Holnap Cooper Józsinénivel. Jeee. Alig várom. És most csak Bari (meg az én)kedvéért egy kis szokásos Ärzte-szösszenet:

Rossz hír

Aki ezt a zenét megszerzi, ővé fele királyságom s vele tündérszép leányom!
Kár, hogy a klip szélesvásznú, és nem fér bele a blogomba :( Viszont teljes képernyőn a www.nike.com/courage oldalon megtekinthetik. Várom a jelentkezőket a zenével!

És a beígért rossz hír: egyetlen sikeres mozdulattal végérvényesen töröltem a péntek este vizuális élményeit, így kénytelenek leszünk emlékeinket szívünkben őrizni. Bocsi srácok. Mindenki lemarad Bariról, mint Maryl Streep, Zizit zoknihúzás közben, Bayuszt fekete ku-klux-klan jellegű pulcsiban pénzt felvenni, egy undorító alsógatyáról, paraszt-nintendózó barátaimról,valamint ugyanők bornyitás közben. (Megj.: mekkora jó, hogy az alvó bringást nem tudtam lekapni!Most itt eszegetném a kefét :D )

Babetta

'Mindnyájan szemügyre vették a nevezettet, amint ott ült, lógatott orral, fejében káosszal, szarvasbogárnak érezve magát.'

idézet Vavyan Fable-től.

Wie konnte so etwas gescheh'n?

Critical Mass

No, hát ez is megvolt! Kicsit féltem egyedül kimenni, ráadásul úgy, hogy nincs lezárva semmi, és csoporokba verődve vagy egyesével kell megküzdeni az utca kihívásaival. De nem lett gond, és simán átértem Moszkvára. Ott is fényképeztem párat meg persze az elején, de nem készült sok felvétel, nem úgy,mint a múltkor, amik szintén megtalálhatóak a blogban. Az egyik videó véletlenül kékben készült, mert a múltkor úgy hagytam, szóval kicsit művészi jellegű lett. De nekem így is jó. Megint nagyot alkottunk, srácok! Hajrá, találkozunk április 22.-én. :)

A személyes élményekhez annyit tennék hozzá, hogy éppen elindultam hazafelé, amikor azt hallottam, hogy Roberta, Roberta!, mire is megfordultam. Azt láttam, hogy Cézé vadul vigyorog és integet. Hát nagyon megörültem neki, egy kisebb társasággal volt, akik közt Pap Tomi is képviselte magát. Nahát, hogy miért ilyenkor találkoztunk! Már az elején tudhattam volna, hogy ott vannak. Akkor nem kellett volna egyedül mennem. A legjobb az egészben az volt, hogy mindegyiküknek volt lámpájuk. Najó, nem is az volt a legjobb, hanem alapból az, hogy ott voltak, de azért a lámpa sem volt hátrány. Legalább nem teljesen kivilágítatlanul mentem haza. Beszélgettünk egy kicsit, aztán elindultunk én hazafelé, ők meg inni. De szerintem aztán ők is hazamentek. No mindegy. Tomi jött velem, és azt hittem, hogy a Margit híd után a Jászainál leválik, de nem. Aztán a Lehel téren gondoltam, hogy otthagy, de nem. Egészen hazáig kísért, és a kapuban még elszívtunk egy cigit, és tök jó volt beszélgetni vele. Egyetlen egy alkalomra emlékszem a történelem folyamán, amikor beszélgettünk. De az már réges-rég volt egy messzi-messzi galaxisban. Nem ma. Mindent egybevetve én jól éreztem magam. Köszi, fiúk! :)

Supernem

Ma, amikor hazajöttem Baritól egyből kádba aztán ágyba dőltem. Rossz kedvem volt. Lefeküdtem, mert az anyu megengedte, hogy csempetisztítás helyett aludjak egyet. Délután ötkor felkeltett, hogy kész a kaja. Nagyon finom ragulevest főzött nekem, de még mindig nem tudtam, hogy kivel megyek Supernemre az este. Zizi lebetegedett, de megígérte, hogy a következőre eljön velem. Evés után rendet raktam a fürdőszobában, és holnapra (vagyis mára) halasztottam a takarítását. Ismét ágynak estem. Kilenckor felkeltem, és hatalmas agonizálás közepette szomorkodtam kicsit, eztán anyu azt mondta, menjek egyedül a koncertre, ismerkedjek stb. Merthát úgy nem lehet, hogy an anyám is ott van. Ebben igazat adtam neki, és elmentem egyedül, de kivételesen intenzív antiszociális hangulatban voltam. Megérkezvén szembesültem a rideg valósággal: egyedül vagyok, és a beugró 1000 Ft. Remek, én úgy tudtam, hogy 500. Még szerencse, hogy anyu pluszosan szalajtott, így mégis be tudtam menni. Mikor közöltem a pultban gubbasztó emberrel, hogy mivégre vagyok itt, egy közel két méteres bongyorka hajú csávó, aki mellettem állt, megfordult és rámvigyorgott. Én is mosolyogtam, és mondtam neki, hogy szia Tibi, majd megérdeklődtem, hogy ugye, jó lesz a koncert,mire azt a választ kaptam, hogy rajtam múlik, ők fel vannak készülve. Jó. Bementem, egy másik banda játszott, pedig már Supernemnek kellett volna a színpadon lenni. Már amúgy is megszoktam, hogy sosem kezdenek időben. Leültem hát a szűk, kicsi pincehelységben egy kanapéra és rágyújtottam. Vártam, vártam egyszercsak abbamaradt a zene, és felkapcsolódtak a villanyok. Ez volt fél 12kor. A zenekar elkezdett kipakolni, és új gitárok érkeztek a kanapém mellé. Nem késtek sokat a dobok és hangládák, észre sem vettem, és már körbe voltam falazva. Csak én és a kanapé. Remek. Közben Szabi tévedt arra, és a következő diskurzus zajlott le köztünk:

-Szabii!!

-Szia, mondd.

-Október 13-án hol lesztek?

-Miért, leszünk?

-Miért, nem?

-Őőőő....Ja, tényleg.

(kis szünet, várakozva néztem rá)

-Ja, nem tudom. Meg kell nézni a honlapon. Igen.

-Jó, azért kösz.

Sokminden kiderült a párbeszédből, csak épp az nem, amire kiváncsi lettem volna. Nem akartam neki mondani, hogy a minap fél órát kerestem őket a neten, és nem találtam a honlapjukat. Nyilván gyengeelméjűségről tettem volna tanubizonyságot. Majd megnézem mégegyszer, jobban. Már csak röpke fél órát kellett várni, és lassan eltűntek a felszerelést tartalmazó ládák, dobozok satöbbik mellőlem. Nem mintha nagy mozgástérre vágyódtam volna. Közben volt időm megfigyelni és átérezni a hely hangulatát. Már-már családias volt. A formáció tagjai ott szállingóztak az emberek között, meg-megörültek valakinek, köszöngettek, sörözgettek, dohányozgattak, és az tök jó volt, hogy nem voltak olyanok, akik rászálltak volna a srácokra, elletetlenítve a meghitt beszélgetéseket. Olyan volt, mintha csak egy kisvárosi kávézóban vagy kocsmában lettünk volna,ahol mindenki mindenkit ismer (csak én nem). Fél egy körül felálltak a színpadra, és nekiálltak hangolni. Nagy nehezen, de sikerült is normális hangokat csiholni a hangszerekből, torkokból. Aztán szépen lesétáltak a színpadról, és egy fiatal skatepunk-banda vette át a helyüket. Én kiakadtam. Akkor még nem nagyon, utána viszont annál inkább, midőn meghallottam, hogy ezek mit játszanak. Nem a zenével volt a baj, bár volna még mit tanulniuk. Nem. Az ének. Egy kb. 16 körüli szőke kiscsávó vernyogott valamit, amiből csak káromkodást lehetett hallani. Ha legalább lett volna valami értelme.De nem. Nem vagyok holmi megbotránkozós típus, pláne punkkoncerten, de ez szimplán közönséges volt. Nem állt másból csak nyomdafestéket nem tűrő szavakból. Nekem erre nem volt szükségem, elmentem hát a mosdóba. Odafele menet Tibi rámnyitotta a férfivécé ajtaját, majd a lépcsőn ücsörgő fiatalok feltették az engem is érdeklő kérdést, miszerint: Mi a szar ez???? A válasz, nyugi, 10 perc múlva jövünk. Elmentem mosdóba, visszaértem, és lőn. Sikerült hajnali egykor felállniuk a színpadra, és elkezdtek játszani. Jó volt, jó volt, de egyedül mégsem volt olyan élvezetes. Csak énekeltem velük, és mozogtam kicsit, de azért nem volt az igazi. Kettőkor vége lett a koncertnek, és iramodtam haza. Kifelé menet kit látnak szemeim: Pély Barna és Tóth Vera. Nahát, hogy ők punkkoncertekre járnak! (Bár Tóth Verában nem vagyok biztos, dehát ha már a Péló is ott volt, akkor ő miért ne? No mindegy.) Elindultam szépen, a busz természetesen egy heringesdoboz volt (mondjuk mit várok szombat este az éjszakain??) Odaértem a Nyugatihoz, hát elmegy előttem a 914es. Futás a másik oldalra, ahol is elértem, de minek? A lépcsőn is emberek álltak, de én azért felpréseltem magam. Szerintem többen voltak, mint a koncerten, és nem a zenekar népszerűtlensége miatt. Szépen hazaértem, és most írogatás közben azt vettem észre, hogy a Vica épp a párnám nyalogatja, olyan hévvel mint anno a függyönyt. Most aludni fogok.